Az év egyik legjobb pop-albuma! - Agnes: Dance Love Pop

Tánc, szerelem, pop. Az első blikkre egymástól különálló szavak ezen a lemezen szorosan összetartoznak, hiszen a zenére lehet táncolni, és a tánc jól ki tudja fejezni az érzelmeket, még azokat is, amelyek legbelülről, a szívünkből fakadnak.

Agnes Emilia Carlsson, a svéd popénekesnő harmadik stúdióalbumáról van szó. A hazájában felfedezett, majd világszinten is befutott művész kétségkívül az évtized egyik legjobb hangja. Az év eleji hatalmas slágere, a Release Me című dala után érezni lehetett, hogy a harmadik lemez még nagyobbat fog durranni. Két hónappal az album megjelenése után meg is nyerte az idei MTV Europe Music Awards jelölését. És mondanom sem kell, nem véletlenül. Kétségkívül egy nagyon jól összerakott anyagot tett le a nagyközönség elé. A kiadás külsőre is igényes, színes, fényes borítója kellemes kavalkádot sejtet. Ahol kell, ott pörögnek az események, ahol pedig más kell, ott találunk némi megnyugvást is. Sokkal több, mint háttérzene.

Az első track egy felszabadult, örömteli, táncolós-dúdolós dal, ahogy csak a membránon kifér. Már az első ütemek során megkapjuk a tervet, hogy mire számítsunk később. Amíg ilyen az énekesnő hangja, addig sok gondunk nem lesz. A dallamvezetés is elősegíti a pozitív, kellemes hangulatot. Ez a második dallal sem csökken, hiszen a már sokszor emlegetett Release Me következik, a top 10-es sláger, ahogyan a borítón is jelezték ezt nekünk. Igaz, hogy a rádiók folyton ezt játsszák, mégis nagyon kellemes meghallgatni. A harmadik On and on című dal szintén abba a kategóriába tartozik, amelyet könnyen megszerethetünk és szinte azonnal dúdolhatunk. Merthogy fogjuk is, ha egyszer ráharaptunk. A negyedik, Love me senseless kezdése bennem egy picit Kylie Minogue egyik számát idézi, de aztán magára ölti azt a tipikus Agnes-világot, amely hiába indít egy picit szomorkásabb felvezetéssel, mégsem lesz lassú és magába roskadó. És szerencsére semmit sem veszít a dallamvezetéséből, Agnes hangja pedig ugyanolyan csodás, mint az első három könnyedebb, vidámabb dalnál.

Az ötödik dal az első lassú szám a lemezen. Jól eltalált helyen van, hiszen már percek óta csak táncolhatnékunk van, nem árt némi nyugalom is a pörgés mellé. Az eleinte csak egy szál gitárral kísért énekesnő köré szép lassan megérkezik a teljes zenei aláfestés, gyönyörű, ahogy a dal kibontakozik. A szólisták is hamarosan csatlakoznak, és az az érzésem támad, hogy bárcsak más is ilyen átéléssel adná elő a dalait, mint ahogyan azt Agnes teszi.

A fokozatosság elve tudatos szerkesztésre vall, hiszen a hatodik dal még az előzőnél is lassabban indul. Akárcsak az előzőnél, itt is eleinte egy hangszer – egy zongora – kíséri a kiforrott énekhangot. A refrénre kezd feléledni a dal, és lassabb indítása ellenére, egyre több és több lesz. Mint amikor látjuk a fényt az alagút végén, vagy amikor úgy érezzük, hogy esik, de hamarosan majd eláll. A refrén sokadik ismétlésénél egy kis mozdulással Agnes a magasabb hangok közé lép, ami úgy tűnik neki való, az ő képzettségének. Ettől kezdve mintha egy új erőre kapott volna a bánatos madárka, még több energiát enged felszabadulni.

A hetedik dal ismét pörgős, picit visszafogottabb ugyan, de hasonló az első három dalhoz. Teljes mértékben azonban csak az Open up your eyes-ban jutunk vissza a kezdeti gondtalan ritmusokhoz.

A refrén persze nem tudja egy az egyben visszaadni a Release Me, vagy a Big Blue Wall mérföldköveit, de ezt nem is várjuk el tőle. A módosított hangok kicsit furák, de összességében ez is rendben van. A Don’t pull your love és a Sometimes I forget szintén ilyen könnyed, igazi Agnes-stílusú örömzene.

A tizenegyedik dal a Release Me akusztikus verziója, ez esetben gitárral és szólistákkal. Így teljesen más a hatása, mint az album elején hallott slágernek. Mintha átmentünk volna egy másik dimenzióba, haloványan halljuk a dobokat, a vokalistákat. Tetszik, hogy próbálja megmutatni sokoldalúságát, és ahogy a hangszerek, erősítők elvonásából egy teljesen másik stílust kreál ugyanabból az alapanyagból. A megírt hangmagasságokat így is tisztán hozza, s csupán egy zongorával a háta mögött is képes ugyanolyan csengő hanggal elénekelni azokat az akkordokat.

Ezt követően ismét egy remixet hallunk, ezúttal a Big Blue Wallt. Komorabb dallamnak tűnik, de kellemes, és simogatóvá válik a sok-sok hajlítással, a nem túlerőltetett hanggal. Érzékletesen énekel, használja a hangját, nemcsak beleordít a világba. Nem az a lényeg, hogy megmutassa, milyen ereje van a hangjának, érzékenyebb, és visszafogottabb zenélésről van szó. Tetszik.

Az On and on akusztikus verziója után ráadásként megnézhetjük a lemezre írt két videoklipet. Míg az imént említett On and on nagyon jó minőségben, widescreen verzióban látható, addig a sláger Release Me csak 4:3-as képarányú, „összenyomott” képpel került a lemezre. Érthetetlen.

A kis hiba ellenére egy kiválóan szerkesztett albumot, egy csodás hangú énekesnő örömét és bánatát kapjuk, amelyre bátran mondhatjuk, hogy az év egyik legjobb kiadása! Bátran merem ajánlani mindenkinek.

-George-

[2009.12.15.]