Slamó és csapata visszavarázsolta a nyolcvanas éveket az Alcatrazba

Csak néhány nap telt el a Miskolci Kocsonyafesztiválon történt bemutatkozás óta, Slamó ugyanazzal a lendülettel a budapesti Alcatraz (teltházas) közönségét hozta tűzbe. A régi Edda Művek dalok – no meg Slamo karizmatikus egyénisége – megtették a magukét; hatalmas ováció kísérte a fiatal muzsikusokból álló csapat színpadi ténykedését.

Ismét egy már-már elfeledett legenda ébredt fel Csipkerózsika álmából, hogy elénk tárja az immár megdönthetetlen bizonyítékot: a rock műfaját nem lehet csak úgy kimosni az emberek emlékezetéből, lelkéből, mint egy olajos munkásoverallt. Mondjuk olyat, amilyennel az Edda Művek dolgozóin találkozhattunk még a nyolcvanas évek elején – emlékszünk -, a bakancsos korszakban. Sokaknak ez a korszak jelentette Az Eddát - és jelenti ma is. Azt az aranykort, amelyet Slamó, polgári nevén Slamovits István alapozott meg mindmáig átütő erejű, örökérvényű dalaival, és amelyeket igazából az első három album fémjelez. Slamó huszonhét esztendő hullámvölgyeit maga mögött tudva, újra nekiveselkedett a rock and rollnak, jórészt fiatal társakkal övezve.

Mikor kezdésnek belecsapnak a Keselyű intrójába, egyszeriben beözönlik az Alcatrazba az egész nyolcvanas évek elejei rockfeeling, hogy azonnal magával ragadja a rég hallott dalokra éhes, összegyűlt sokaságot. Slamónak elég csak a Hűtlen, vagy az Álmodtam egy világot kezdősorait beénekelnie a mikrofonba, a nagyérdemű azonnal tudja a dolgát: a verzét és refrént – feltehetően nem hangszálkímélés céljából - egyaránt együtt zúgja Darázs „Dudi” István ős-Eddás, valamint Ócza Józsi ifjú versenyző frontemberekkel. Ez utóbbi, hangfekvése révén a NO dalokat is hivatott megszólaltatni; eszerint a Lenn a folyónál sikere még ma is élénken él az emberek emlékezetében.

Fukk Attila is nyugodtan otthon érezheti magát a lírai tételnél, hiszen Slamo fülbemászó, érdekes dallamvezetésű szerzeményének basszusmeneteit már a NO lemezein és koncertszínpadain is ő játszotta. A szintén zsenge korú billentyűs, Gajdán Szabolcs billentyűjátéka Bartha Alfonzt idézi, már csak a Hammond hiányzik kezei alól. Állítása szerint, előbb-utóbb az is meglesz! Ne feledkezzünk el Földes Gabiról sem, aki tempójával és kitűnő ritmikai érzékével sokat tesz a zenekari hangzás tökéletességéért, dinamikájáért, egységességéért.

Miközben egymás után érkeznek az egykori emblematikus Edda-tételek, mint a stúdiólemezekről lemaradt Vörös tigris, a Kölyköd voltam irodalmi értékű hitvallása, vagy a feltehetően Tatárpuszta ihletésű, militarista témájú Torony, óhatatlanul előtérbe tolakszik a kérdés: vajon mi lehet, lehetett a titka a fiatal, miskolci rockcsapat robbanásszerű sikerének anno? A fülbemászó, lélekbe markoló dallamok? A kőkemény alapok a ráültetett gitárszólókkal és a mindent kitöltő Hammond-hangzással? Netán egy egész nemzedék életérzését megfogalmazó, magvas gondolatokat közvetítő dalszövegek? Vagy tán mindez együtt, egymást erősítve? Ennek kiderítése legyen a rocktörténészek feladata, bár félő, hogy adekvát válaszokra tőlük sem számíthatunk.

Annyi bizonyos: a szerző, Slamó személye, habitusa megkerülhetetlen tényező, legyen szó akár az Eddáról vagy éppen a NO-ról. És nem utolsó sorban, mint színpadi jelenségről. Kevés olyan karizmatikus figura van ma az egyetemes rockéletben, aki puszta megjelenésével képes maga körül felforrósítani a levegőt, képes katarzist teremteni. A bíbor SG Gibson sír-vonyít ujjai alatt, éteri magasságokba emelve hallgatóságát. Mindez valami csodálatra méltó szerénységgel és zenei alázattal párosítva. Hiába, az igazi Királyok már csak ilyenek…

Ráadás nélkül persze a frissen alakult Slamó-csapat sem úszhatta meg. Megkockáztatom, nem is nagyon szerették volna, hiszen a két Edda nagyágyú még hátra volt. A visszatapsolás és harsány ováció meghozta a Minden sarkon álltam már No.1 és az Elhagyom a várost klasszikus rock-blues tételét – mindez elraktározva a nagyérdemű legjobb emlékezetében, a legközelebbi találkozásig. Szép volt Kis Slamó!

-Hegedűs István-

[2010.03.03.]