Kettős koncert, kettős érzelmek az A38 hajón: Over the Rainbow - Pandora’s Box 

A hetvenes-nyolcvanas évek hardrock életérzése iránti felfokozott várakozás, az egykori „vasfüggönyön” innen sosem látott „nyugati sztárbandának” kijáró kíváncsiság telt házat eredményezett az A 38 hajón. Az Over the Rainbow előtti bemelegítés megtisztelő feladata a Pandora’s Box Debrecenből érkezett legénységének jutott.

Bemelegített a Pandora’s Box

Őszinte vallomásként tör elő a kiváló adottságú énekes-frontember Koroknai Árpád torkából: „Soha nem hagyom abba, csak újra kezdem el…” A beavatottak pontosan tudják, miről van szó - Soha nem elég! Himnusz az ős-P.Box fénykorából, mikor az ilyen megmozdulásokra még tíz-tizenötezer (!) ember volt kíváncsi.

A kifogástalan megszólalás, a fiúkból áradó zenei alázat és szerénység – párosítva a színpadi magabiztossággal - meghozza gyümölcsét; a rövidített repertoár alatt is képesek bezsebelni a tisztelt zsűri szimpátiáját, ami hangos tetszésnyilvánításban, visszatapsolásban és nevük skandálásában nyilvánul meg. Még akkor is, ha Kori hangszálaira éppen rátelepedett az aktuális megfázás vagy, ha a „hivatalosan bejegyzett” Bodó Tamás helyett az egyébként hasonló adottságokkal rendelkező Kiss Konrád üti a bőröket a főállású dobos tartós Dubai tartózkodása okán. És az sem okoz gondot, hogy 4:3 arányban kisebbségben marad a régi repertoár. Vendégzenekarként, negyven perc játékidőben ez nem kevés.

Fő attrakció az Over the Rainbow

Egy emberként zúg fel a színpad előtt felgyülemlett sokaság, mikor a hangszórókból özönlő ütemes dobpergésből kibontakozik Cozy Powell - Dance With The Devil lüktető ritmusa, még 1973-ból. Persze intróként bejátszva, hiszen a Rainbow legendás ütőhangszerese, a „Nyolckarú”, 1998-tól az Égi Zenekarban kamatoztatja nem mindennapi tudását… Helyette Bobby Rondinelli foglalja el a dobszéket itt az Over the Rainbow-ban, akárcsak anno, 1981-ben. Rövid, interaktív szólója meggyőzi a nagyérdeműt komoly képességeiről; az időnként előforduló ritmikai pontatlanságok ellenére is kijelenthető: dinamikus, erőteljes dobos. Az 1994-es Ritchie Blackmore’s Rainbow felállást – valamint a színvonalat - Greg Smith basszusgitáros és Paul Morris billentyűs képviseli. Kimagaslóan jó teljesítményük mellé visszafogottság és szerénység párosul.

Morris szólói, aláfestő „szőnyegei” mindvégig meghatározók, ízesek. J.R., vagyis Jürgen Blackmore a Still I’m Sad instrumentális darabjában villant meg valamit a szólógitárból, mindenestre túl sok feladat nem jut neki. Ahhoz, hogy apjával összevethessük, kevés az arcbéli hasonlóság és a jellegzetes „ritchie-s” hangszertartás. Viszont vele ellentétben tud mosolyogni, még azt is megengedi, hogy Greg átjöjjön egy kis együtt gitározásra az ő térfelére. Sőt, ami az „öregtől” elképzelhetetlen volt, térdre is veti magát egy szóló közben. Csak hát az a fránya kreativitás… azért apja génjei ezen a téren is átöröklődhettek volna valamicskét. Joe Lynn Turner két lábon járó megtestesítője az Over the Rainbow buli okozta ambivalenciának.

Érdekes és szép színezetű orgánuma erőtlenséggel párosul, ami főképp a Dio örökség nótáinál szembeötlő. Az All Night Long, a Man On The Silver Mountain tételei sínylették meg legjobban ezt a hiányosságot. Hogy pusztán takarékossági intézkedéseket vezetett be hangszálainál, vagy az ok a vállait nyomó ötvenkilenc évben keresendő, netán a rock and roll-nak köszönhető; nos, ez valószínűleg sohasem fog kiderülni. A végeredmény szempontjából egyébként mindegy is; ha az előbbi, akkor ezért, ha az utóbbi, akkor meg azért nem szabadna ilyen módon devalválni egy nagy múltú, emblematikus zenekar örökségét.

Eufórikus hangulatban a közönség

A közönség persze örül, hogy színpadon tudhatja kedvenceit, euforikus hangulatban éli meg a bulit. Egy külön-külön kiváló zenészekből álló társulat, amely tökéletes összhangban, magabiztosan uralja a terepet, csak éppen az a plusz hiányzik belőle, ami miatt a Rainbow - Rainbow volt. Az ún. „dögösség”. Amitől hanyatt vágódsz, földbe gyökerezik a lábad, vagy tátott szájjal bámulsz a színpadra. És a lúdbőr effektusról még nem is beszéltem.

E jelenségek egyike sem volt vendég ezen a hangversenyen. Elég csak az 1977-es müncheni koncert DVD-jét megnézni, vagy meghallgatni az 1984-es Tokyo-Budokan anyagot – rögtön világossá válik a kontraszt. El tudtam volna képzelni egy Difficult To Cure-t, vagy egy Ball Of The Mountain King-et (mindkettő Ritchie Blackmore-ra épült) – e tételek sajnos kimaradtak a repertoárból. Viszont kapunk a végére egy Long Live Rock and Roll-t (minden átütő erő nélkül) és egy Since You Been Gone-t ráadásnak, de a képet számottevően ez sem tudja javítani.

Csupán az bosszant, hogy az Over The Rainbow zenészeiben sokkal több van, mint amennyit kiadtak magukból.

– Hegedűs István  – 

[2010.04.26.]