Tulajdonképpen mi az az Arcangeli?

Interjú Kovács Leventével az  Arcangeli Produkció kapcsán.
 

 

- Tulajdonképpen mi az Arcangeli?
- Az Arcangeli egy időutazós, zenés szerepjáték, három magyar „monarchista” figura, a verklis, egy dzsentri és az örömlány közreműködésével. Groteszk ripacsok luxusba öltöztetve.

- Szerintetek mi ragadhatja meg a közönséget az előadásban?
- A közönség olyan pompás dolgokat lát a színpadon, amit megfogható közelségben és ebben az „együttállásban” egyébként sosem látna. Már a megjelenés első percétől kezdve egy bűvös, varázslatos vizuális atmoszférát teremtünk. Ettől válik még a legolcsóbb „vásári portékára” éhes publikum számára is fogyaszthatóvá, színessé és látványossá a kaland. A lapot még az is veszi, aki csak magát a víziót látja, de leginkább mégis az érezheti sajátjának, aki mögé is lát.

- Hogyan viszonyultok ti az eljátszott figurákhoz?
- Komoly, de önfeledt játék ez. Ha nem lenne teljesen szokatlan és minden mai trendből kitáncoló, de eközben tartalmában a végletekig magyar produkció, akkor szinte az lenne a logikus kérdés, hogy eddig ilyen miért nem volt. Megszabadulunk egy, a korunk által ránk erőltetett identitástól és racionalizmustól, magunkra öltünk egy szürreális, kitalált és vágyott, régi idillikus figurát, újra és újra megéljük, amit eljátszunk. Kézműves luxus, pompa, kidolgozottság, jó adag pátosz jellemzi a produktumot, minden, ami hiányzik ma az életünkből.

- Végül is akkor milyen műfajnak hívják ezt, milyen elemekből épül fel?
- Talán táncos operettparódiának, vagy ma inkább musicalnek hívnák. Keringő, waltzer, marching band (tűzoltózenekar), bárzene, tangó, kis latin, kis sanzon, zenés színdarab, életképek. Kis magyar szerepjáték. A háború előtti hazai könnyűzene gyökereiből táplálkozik. A tájékozottabb mai fiatalok, azt hiszik, hogy csak a folkhoz tudunk visszanyúlni, ha valami autentikusan magyar zenét akarunk csinálni, miközben az Egyesült Államokban és Nyugat- Európában már Seress Rezső fan clubok alakulnak. De a legrosszabb az, hogy sokan azt hiszik, a 60-as, 70-es évek pocsékul „magyarított” angolszász beatzenéje az autentikus.

- Mitől válik ez hitelessé, és mitől válik e nem kevés szentimentalizmus és pátosz tartalmas, tehát nem felületes és elavult mondanivalóvá?
- Akkor visszakérdezek. A szentimentalizmus és a pátosz hogy lehet felületes, elavult és nem tartalmas? Tragikus és röhejes, amikor az ember – egyébként azért, mert retteg a saját jelentéktelenségétől – ezeréves hagyományokon, szimbólumokon és egyetemes értékeken ironizál. Egy „rappelő Hamlet” képe csak egy gyáva vagy lusta ember fejében születhet meg, aki a saját nyomorúságos arcképére, jelenére akarja formálni az általa elavultnak hitt, de inkább meg nem értett, kódolt, magasabb rendű világot.  A téma 5000 éve ugyanaz, minden 21. századi, kritikusi „mantra” ellenére: az önzetlen szeretet, az igazság és az a pillanat, amikor végleg legördül a függöny. Ezek a dolgok mutatnak túl a realitáson, ami egyébként olyan szegényes, hogy megnyomorítja a lelkeket. A jelenben való vergődés, az örökkévalóságtól való félelem, a „carpe diem”, soha sem mutatott előre, mindig a múltat kellett faggatnunk, ha a jövőről akartunk valami bizonyosat megtudni. Mi azonban csak óvatosan merészkedtünk vissza, mert azt a pillanatot próbáltuk megragadni, amikor már és még Budapest európai metropolisznak számított.
Megteremtjük a játékteret, az illuziót, ami valóban képes minket és a publikumot egy rég elfeledett hangulatba hozni, hogy megismerhessék az akkori valóság szebbik oldalát, s egy kicsit talán meg is éljék végre mindazt, amiről ma azt hiszik, csupán kitalált mesék, mendemondák voltak.

- Mennyiben találni kapcsolódási pontot az előadás és a valós élet között, ha egyáltalán lehet találni?
- Annyira, amennyire mondjuk egy Dickens- vagy egy Andersen-mesében. A valós élet is több, mint aminek látszik. A láthatatlan nem ugyanaz, mint a nem létező.

- Mire jó egy ilyen időutazás? Száz éve jobb volt itt élni?
- Az a kérdés, hogy száz éve rosszabb vagy jobb volt-e itt élni, teljesen irreleváns. A lényeg, hogy minden, ami a mának, nekünk abból az időből megmaradt, mára érték, etalon. Segítség abban, hogy felfedezzük, milyen mértékben devalválódott ehhez képest a jelenünk. Ennek az etalonnak az illúzióját megteremteni, imitálni több, mint érdekfeszítő és fontos küldetés. Mind az alkotónak, mind a nézőnek, hallgatónak.
Ha trendi akarnék lenni, azt mondanám, az emberek akkor éppen száz évvel voltak közelebb az „aranykorhoz”, mint mi most.

- MK -

[2010.06.25.]