A szerelem hatalma: Seal Pécsett

Második magyarországi koncertjén, hunyorgó csillagok alatt, közel ötezer embernek hirdette a szeretet hatalmát a világ legfátyolosabb baritonja, a gyengék és a nők védelmezője, a soul, az r’n’b, a pop és ki tudja még mi kereszteslovagja, Seal.

Seal pécsi koncertje olyan fenomén, ami ezer évben csak egyszer fordul elő, hiszen olyan előadóról van szó, aki több tízmilliós országokban is csak egy, maximum kettő koncertet ad, és bárhol is jár a világon, biztos lehet benne, hogy aki koncertjére látogat direkt rá kíváncsi, és ha elkezd egy sort a slágereiből, a közönség valószínűleg lelkesen folytatja.

Pécsett a koncert tulajdonképpen ott kezdődött, amikor a színpadra energikusan kirohanó Seal Henry Olusegun Olumide Adeola Samuelnek azt kellett látnia, hogy a csápoló tömeg alig tölti meg az egyébként szabadtéri koncertekre kifejezetten alkalmas területet, és a mérsékelten oldott hangulatot csak a kifutóra emlékeztető előszínpad előtti kétszáz ember ordítása jelenti.

A több mint húsz éve színpadon álló előadó arckifejezése, melyet a szemfüles kamerák is elkaptak, leírhatatlan volt. Egyszerre volt rajta a meglepetés és a csalódottság, de meg kell jegyeznem, hogy Seal nem csak abban profi, ahogy háttérzenészeit, producereit és számai hangszerelését választja ki - ezen a koncerten sem a videó-megosztókon, sem a 2005-ös Live In Paris DVD-n nem látható energiával és közvetlenséggel bánt a közönséggel, akik, mondom, csak mérsékelten voltak oldottak, és horribile dictu, az életműnek csak elenyésző százalékát ismerték. A pillanat elmúlt, és a koncert dübörögni kezdett, mint egy transzatlanti járat hajtóművei.

Mert mégis, miről is volt szó?

Pécs egy alig kétszázezer lakosú város, sem gazdasági-, sem világtérképeken nem szerepel, nincs tengerpartja, nem rendelkezik semmi olyannal, ami miatt egy hasonló nagyságú előadó hallana róla, vagy ne adj Isten, látni vágyná. Most, az Európa Kulturális Fővárosa cím birtokosaként, ami, nem lehet elégszer hangsúlyozni, inkább az eddigi eredmények elismerése, mint jövőbeli kiváltságok előlege, hirtelen a figyelem középpontjába került.

Aki volt már ilyen helyzetben, az tudja, nem mindig kellemes. Dőltére, Ady Endrét idézve, tökmag jankók lesnek, s meg kell maradnia Herkulesnek.

Máig nem lehetünk ugyan biztosak abban, hogy nem a Varsó – Zadar chartergép pilótáját fizették-e le, hogy ez a skatulyákba nem sorolható világsztár útjába ejtse Pécset, ami nekem szülővárosom, és ahol, itt kell beismernem, kevés ismerősömmel egyetemben szinte vudu-szertartásként hallgattuk lemezeit a kilencvenes évek végén, amikor már elült a szenvelgő – és egyébként az életműben is árva – filmzene szökőárja.

De íme, imáink meghallgatásra találtak, eljött, és hiába süt a szemébe a lenyugvó nap, hiába a számára megszokottól csöppet eltérő külcsín, a negyven fok, a zene ugyanaz volt itt is, mint Párizsban, New Yorkban, Tokióban.

A közönség összetétele az első MTV-generáció, az utolsó hippikorszak nagy öregjei (Frenreisz Károly is tiszteletét tette), és a már az internetkorszakban serdült ifjúságon át a szelíden elsörözgető ötvenesekig terjedt, a lelátón ugyan mintha a Megye II Czibulka-csoportjának focimeccsére jöttek volna, csendben szotyiztak, és csak az énekes határozott felszólítására („Emeljétek fel a kezeteket, hogy lássam, hogy itt vagytok! Köszi, egy pillanatra már azt hittem, egyedül vagyok!”) nyilvánították ki tetszésüket. De hát ki tudja, szégyenlős emberek lettünk mi magyarok, olyan sokáig nem tudtunk örülni semminek, hogy már lassan el is felejtettük, hogyan kell.

A színpad előterében a (többségében) női rajongók azonban olyan forró hangulatot árasztottak, hogy az amúgy is izzadó Seal rövid magánbeszédben tért ki a magyar nők szájából elhangzó szavak árnyalt jelentéstartalmaira. Itt somolyogva megjegyzem, hogy ő elutazott, de a magyar nők itt maradtak! Sorry!

A sötét beálltával együtt tudott feloldódni előadó és közönsége, és a hosszú expozícióval induló koncert egy-két szám erejéig valóban elhozta a baranyai megyeszékhelyre azt a hangulatot, amit eddig csak a „szabad világ” metropoliszainak legendáiból hallottunk/láttunk.
A setlist a Soul album egyik feldolgozásával, a Motown klasszikus Papa Was A Rolling Stone-nal indult, ezt mixelték át az Adamsky-féle Killer-be, ami a soksávos elektronikus hurkokkal és a multiinstrumentalista Marcus Brown (basszus, billentyűk) és Mark Summerlin (gitár, programming, billentyűk) játékával kiegészülve igazi koncertkezdő számmá lett, és a korai Seal-hangzás savas, house-os vonulatait idézte.

A továbbiakban azonban, hiába, ez mégis a Soul album turnéja, a visszafogott, szinte dzsesszes hangzás lett a jellemző (csúcspontja az It's a Man's, Man’s World, az I Can’t Stand The Rain és a Here I Am (Come and Take Me), de olyan basszussal, hogy elkélt volna még egy-két hangfallánc oldalanként.

Fotós barátom elkapta, ahogy a félautomata hangrendszer kezelői emileztek koncert közben, tény hogy a sötétedéssel együtt emeltek egyet az alap hangerőn, de jobbára a gép forgott, és az alkotó csak pihent.

Csak a gitár-technikusok hordták szorgosan a gitárokat.

Az ősszel megjelenő új album (egyszerűen: seal 6) beharangozójaként a The Way I Lie és a kettes album Prayer for The Dying-ja törte meg az orosz tél lassú határozottságával előrenyomuló feldolgozások sorát, aztán elérkeztünk az új évezredhez és a koncert szerény véleményem szerinti csúcspontjához.

A Jakattával közösen készített My Vision egy igazi, nyári diszkóslágerként ütött, és a fékek kieresztéséért elszántan szűkölő kevesek ebben a számban végre eldobhatták a gátlásaikat, és a hangorgiából csak lassan ocsúdó idősebbek is megelégedéssel dobolhatták a ritmust térdükön, a lassan elsötétülő tánctéren.

Közben egy lelkes rajongó egy szál rózsát nyújtott Sealnek, aki megjegyezte, hogy bármennyire is kiabálják, hogy jáccad má' a krézit meg a betmenessett, szóval sajnálja, ha csalódást okoz, de ezeket a számokat nemjátszák és kész.

Páran nevettek, ezt a közönség javára írom, de volt, aki köpött egyet, és elment sörért.
És nem akarok untatni senkit, aki jogosan a koncertre kíváncsi, de szeretnék megállni egy kicsit, hogy részletezzem, miért volt kicsit difis a hangulat.

Ha más világ körüli turnékat lezavaró előadókra gondolunk, általában lazán el tudjuk dönteni, hogy sör, viszki, vagy energiaital kell a koncerthez. Seal, ez a 47 éves családapa a maga répaszabású farmerjában, mögötte a négy szőke bombázóból álló fúvós-vokalista lánykarral, nos, azt hiszem, nehéz elképzelni az átlag Seal rajongót, amint röviditaltól kábán üvölti villázva, hogy: „szeretném,ha mindig tudnád, hogy lenyűgöző vagy!” (Amazing), vagy „olyanná váltál bennem, mint egy szenvedély, és nem akarom már palástolni!”( Kiss From a Rose)

Itt a vendéglátástól az emberek akár a feltűrt trikójú középparaszt turista-csoport benyomását is kelthették volna Schönbrunnban, 89-ből, amikor a csapat egyik fele a szomszéd közértből szerzett sörökkel a kézben a barokk-kert formára nyírt fái közé vizelt, míg a többiek felváltva mentek vécére, hogy a kitett gumicukorból minél többet vegyenek. Szóval mit képzeltek ezek az emberek, ki jön ide a Pataky? Gondolom Sealt csak képeken látták, és ott bizony tényleg csak az látszik, hogy kopasz.
Nagyapám mondta, hogy a versenyló nem a birkaistállóba való. A szénát ugyan megeszi, de nem fogja jól érezni magát.

A beszélgetést kezdeményező, közvetlen költő/zeneszerző/énekes zavarba hozta a közönséget, mert nem csodálatot várt, hanem kezet nyújtott, és ettől bizony elszoktunk itt az utóbbi időben, páran már azt is teljesítménynek tartják, hogy nyugati formák másolataként böffentenek közhelyeket és követelik, hogy imádjuk őket.

[2010.07.19.]