A szerelem hatalma: Seal Pécsett

Ami az Anima Sound Systemnek nem megy, hiába próbálja régi számat újrafazonírozva eladni újra és újra, Sealnek tökéletesen sikerült. Bár régi rajongóként nekem hiányzott pár helyről az ismert hangszerelés, és a turné eddigi állomásai is otthagyták foguk nyomát a kitartott hangok némelyikén, az a pár zenei alapvetés, amitől minden jóravaló zenerajongó torka összeszorul hiánytalanul átjött.
És persze a konzervekből pontosan csordogáltak a kuttyogások, huppogások, a zizegések és ki tudja mi egyéb.

Frissen, diszkósan, néhol a London Beat és a Pet Shop Boys egyszerűségével átitatva, de hát a világ a hülye, ha tényleg ez az, ami kell, a nyolcvanas évek divatjával egyetemben.

Seal eljött Pécsre, a világszínvonalú színpadtechnikájával, a nemzetközi szintű hangszereseivel, eljött Párizs, London és New York után, és mi büszkék lehetünk arra, hogy a fotókat nézve eltűnik a különbség köztünk és Barcelona, Sao Paolo és Cognac között.

És már mindegy, hogy hányan voltunk, mert aki ott volt, láthatta, és talán értette is, amikor arról beszélt, hogy engedjük el a lelki feszültségeket, és örüljünk szabadon, szívünkből, persze abban az országban ahol hatvan éve nincs megbecsülve a munka és az ember, talán nehezebb a felszabadultságot előcsalogatni, mint egy családi divatbemutatón Los Angelesben, vagy a napfényes tengerparton Brazíliában.

De minden megtanulható, és ha valami átragad ránk a fesztelenségből, az csak jót tesz testi-lelki egészségünknek.

A valaha partiról-partira támolygó londoni fiatalság emlékét az igazi barátokként zenélő csapatból már csak a garázs-junkieból gitárhőssé felnőtt Gus Isidore (gitár) képviselte, aki a kezdetek óta Seal alkotó- és játszótársa, és rövid közös gitározásuk a Led Zeppelin improvizációs pillanatainak feledhetetlenségét idézte. Bár szó mi szó, a dobos Steve Sidelnyk és társai sem mai gyerekek, és egyikük arcát sem a kora ifjúság óta gondosan adagolt természetes napfény vagy a svájci nevelőnő vajas-mézes kenyere gyűrte a mostani állapotba.

De nem hiszem, hogy bármelyik tag gangbang vagy drogproblémáiról zengedezne majd a hazai vagy bármilyen sajtó, és, bár nekem kicsi több volt a lassú, combos szám, mint a seggrázós-agyeldobós őrület, azért megnézném, mondjuk Révész Sanyit, amint hasonló frissességgel adja elő az Én Szeretlek-et, vagy a Nem tudtam, hogy így fáj!-t. Nem vicc.

Seal az első számai óta ugyanazt a négy akkordot és az igazságot játssza, most kicsit trendibben, meg jobb helyeken, de mint Chico a Hét mesterlövészből, ő is addig nézte a sárból a lovon feszítő fess cowboyokat, amíg maga is az nem lett. De nem üresedett ki, és mint Chico, viszi a falu szépét, és életben marad.

A színpadon mindez látszik.

Olyan szinergiák áramlottak, amik kétségtelenné tették, hogy a zene, a kötődés, a barátság és a mondanivaló fontosabb, mint az arany és platinalemezek, a Grammy-k és a slágerlisták.
(Emlékezhetünk, hogy negyedik albuma azért késett a kétezres évek elején, mert kiadója „nem látta benne az üzleti siker lehetőségét” )

A háttérvetítés, sokszor volt csak jelképes, de pár jól kiválasztott pillanatban (Love’s Divine, Amazing) igazán átütő élményt adott, és a karizmatikus előadó néhol már olyan intelligens volt, hogy közönség legyen a talpán, aki követni tudja.

Mindenesetre a „köszi” - t oltári volt hallani azon a fátyolos baritonon, és néha olyan állati üvöltéssel terhelte meg a levegő könnyű szekerét, hogy hirtelen egészen érezhetőek voltak a nigériai gyökerek, ahol a nagyapja még egy szál késsel indult az oroszlán ellen, hogy férfivá avassák.

A fiúk annyit zenéltek, amennyi jólesik, kicsit lazábban kezelték a számlistát, mint más országokban, és a kötelezők (The Right Life, Crazy) után le is vonultak, másfél óra játék után, és a közönség talán el se hitte, vagy nem is tudta, hogy lehet még fokozni.
Megfosztottak minket az életmű egyik legbugisabb számától a Future Love Paradise-tól, ami lehet, hogy azért volt, mert Seal többször fordította a közönség felé lelkesen a mikrofont, hogy válaszul csak valami hümmögést és motyogást kapjon, pedig, ezzel kezdtem, a világon másutt a hardcore rajongók biztos vannak annyian, hogy legalább egy sort tisztességesen visszaénekeljenek.
De a visszatérés után, amikor felcsendült a világtörténelem tíz legjobb albumkezdő számába tartozó Bring It On a második lemezről, már mindenki túl volt a nehezén. Seal szövegnélküli dallamokkal énekeltette meg a közönséget, és így végre az sem érezte rosszul magát, aki hármas volt angolból, vagy csak szégyenlős, a szervezők megnyugodva fújták ki a füstöt kubai szivarjaikból, és a rendőrök is visszaballagtak regimentnyi autóikhoz, hogy levezényeljék II. János Pál pápa látogatása óta a legnagyobb autós terelést, amit Pécs látott, és csak pár ember arcán látszott, hogy azért bizony, ez se volt kaszinótojás.

Mert aki csodát várt, az lehet, hogy csalódott, mint David Merlini az akváriumban.
Mert pusztán annyi, hogy mi vagyunk, mittomén, európa kulturális fővárosa, az nem jogosít fel semmire.

Az jogosít fel valamire, ha tényleg éljük, és nem csak áruljuk a kultúrát.

Mert a kultúra mi vagyunk. Mi árasztjuk magunkból. És ha nincs, azt is árasztjuk.
És Seal huszon-akárhány éve beszél erről, hogy a csoda itt van, bennünk, és hogy a szeretet az egyetlen dolog, aminek értelme van ember és ember között. Mert mind „szeretetre vágyunk, mert a szeretet isteni dolog, bocsáss meg, most már tudom, hogy eddig vak voltam, szeress te is, mert csak a szeretet mutathatja meg, ki is vagyok” (Love’s Divine)

legjobb pillanat: a ráadásban: come marcus, play something sexy!
legrosszabb pillanat: what’s welcome in hungarian? üdvözöllek európa kulturális fővárosában.
legjobb szám: My Vision
legrosszabb szám: Knock On Wood

Seal Pécsett

Boglári Tamás

[2010.07.19.]