Killing Joke az A38-on

Október 5.-én a posztpunk és az indusztriális rock-metál egyik legnagyobb, de mindenképp legnagyobb hatású, klasszikus zenekara érkezik az A38 Hajóra. A Killing Joke immár 32 éve mutat utat a műfaj ifjabb képviselőinek. A négy év hallgatás után új lemezzel jelentkező együttes visszatért eredeti, nyolcvanas évek eleji felállásához, és európai koncertturnéjába az utolsó pillanatban beillesztette Budapestet is. Így aztán semmi sem akadályozhat meg minket, hogy élőben láthassuk az posztpunk-indusztriál egyik legnagyobb, úttörő legendáját.

A Killing Joke 1978-ban alakult Londonban, és első hallgatásra nem sok különböztette meg a kor százszámra alakuló punk-posztpunk bandáitól. Ám az alapítókat nem elégítette ki a kétakkordos gitárzúzda/dühös szövegek kombó. Viharos gyorsasággal léptek túl a kiüresedő punk-kliséken, megtartva a mozgalomból mindazt, amit megtartásra érdemesnek ítéltek: a dühöt, a társadalomkritikát és persze a rommá torzított gitárokat. Az énekes-ideológus Jaz Coleman és barátai egyre több ipari elemet emeltek be zenéjükbe, és komoly látványvilággal támogatták meg koncertjeiket. Talán egyik korabeli zenekar sem jelenítette meg elementárisabb erővel a nyolcvanas évek Thatcher-korszakának lesújtó világát – mindazt amiről Derek Jarman filmjei (főként a Jubilee és az Anglia alkonya) mesélnek rémisztő történeteket.

A Killing Joke jól eltalált művészi akciói hamar meglehetős hírnevet és hírhedtséget hoztak a zenekarnak. Az egyik koncertplakátjukon például karjukat lendítő német katonák sorfalát megáldó pap szerepelt, ami óriási vihart kavart (ez a kép szerepel a Killing Joke 1992-es Best of-albuma, a Laugh? I Nearly Bought One borítóján is). Emellett persze a legnagyobb hatást az az új, korábban sosem hallott sűrűségű, brutális erejű, letaglózó zene gyakorolta, amit leginkább valamiféle indusztriális protometálnak nevezhetnénk. Kegyetlenül zuhogó, monoton dobok, ipari hangzású riffek, brutális, menetelős hatások – ilyesmikből állt össze a Killing Joke zenéje. 1983-ban komoly változást hozott az új basszusgitáros, Paul Raven érkezése.

Az idők során a Killing Joke sokat finomodott, magába olvasztott már-már popzenei hatásokat, szintetizátoros elektronikát, tánczenét, gothicot, glamet, meg még ki tudja, mi mindent. Az utak az idők során egyre inkább szétváltak, mindenekelőtt Coleman működtetett rengeteg saját projektet, ami 1996-ban a zenekar részleges és időleges megszűnéséhez vezetett. A tagcserék egymást követték, egy időben például Dave Grohl is stúdiózott a zenekarral, de egyre inkább úgy tűnt, hogy a Killing Joke sorsa a lassú megszűnés, és a zenetörténeti panteon.

A „panteon” kifejezés nem túlzás, hiszen kevés együttes gyakorolt nagyobb hatást a kilencvenes évek rock-reneszánszára: a világot felforgató grunge-ra, a nu-metalra, az indusztriálra vagy az elektronikus irányzatok közül az IDM-re. Nehéz elképzelni, hogy a Killing Joke nélül milyen lenne a kortárs könnyűzene, de az biztos, hogy a Nirvanától a Nine Inch Nails-ig, a Soundgardentől a Metallicáig, a Feaith No More-tól a Kornig, a Rammsteintől a Jane's Addictonig rengetegen tisztelegtek előtte, dolgozták fel számait vagy akár loptak tőle szégyentelenül.

2007-ben azonban Paul Raven váratlanul elhunyt, és – bármily morbid – lényegében a temetésén újjáalakult az eredeti, „ős”-Killing Joke. A régi-új felállás rengeteget koncertezett, stúdiózott, próbált (néhány sessiont lemezen is kiadott), de a közös munka igazi gyümölcse most érett be: a Killing Joke új sorlemeze szeptember 27-én jelenik meg Absoulte Dissent címmel, és az ehhez kapcsolódó koncertturné Budapestet is útba ejti.

[2010.09.23.]