Jamiroquai: Rock Dust Light Star - vissza a gyökerek alá

Hosszú várakozás után novemberben megjelent a Jamiroquai angol jazz-funk együttes hetedik nagylemeze. Az album kiadását nagy várakozás előzte meg a rajongók részéről, és egy jól felépített kampány a médiában, ám az első hetekben történt eladások alapján mégsem tűnik túlságosan sikeresnek. Akárhogy is nézzük, sajnos az eladási adatok hitelesen tükrözik a lemez kvalitásait.

A Jamiroquai a ’90-es évek elején tűnt fel az angol acid-jazz klubéletben, olyan zenekarok társaságában, mint az Incognito, Brand New Heavies vagy Galliano. A jellegzetes logó mellett Jay Kay énekes-dalszerző egyénisége és érdekes fejdíszei, és természetesen az ausztrál didgeridoo-val megtámogatott minőségi funk / acid-jazz hangzás tették a bandát érdekessé. A banda népszerűsége gyorsan növekedni kezdett, és a korai akusztikus, hangszeres hangzás mellett egyre több elektronikus, diszkós elem került be a zenébe, amely a slágerlisták egyre magasabb helyeit is jelentette. Az átalakulás tagcserékkel is járt (illetve inkább fordítva: az új tagok új hangzást hoztak be a zenébe), és a kezdeti csapat Jay Kay kivételével teljesen lecserélődött. Az ezredforduló körül megjelent nagylemezeken az újabb, electro funk és diszkó számok mellett persze akadtak a korai, groove-osabb témákra emlékeztető számok is, de a szűk rajongótábor csalódott volt. Ez persze mit sem érintette a zenekar széles körű népszerűségét és az előkelő helyezéseket a slágerlistákon.

A zenekar Rock Dust... előtti utolsó stúdióalbuma 2005-ben jelent meg Dynamite címmel, utána a Sony Music lemezkiadóval való lemezszerződés kitöltése miatt kiadtak egy best of lemezt, amelyre „becsületből” felkerült két új szám is, de maga Jay Kay is bevallotta, hogy csupán azért adták ki ezt a válogatást, hogy megfeleljenek a szerződésnek. Érthető volt tehát a várakozás az új lemez iránt, nem is kapkodták el, öt év telt el az utolsó stúdiólemez óta. Az új albumról 2008. januárban kezdtek kiszivárogtatni részleteket, magukat a számokat azonban titokban tartották egészen 2010 nyaráig, amikor különböző koncerteken már fel-feltűnt egy-egy dal az egyelőre névtelen új albumról. Az első kislemezt (White Knuckle Ride) a rádiók szeptembertől kezdték el játszani, majd október 31-én a zenekar hatalmas sikerrel fellépett az angol X-Faktor záróműsorában, másnap pedig hivatalosan is megjelent az új album. Kétféle változatban kapható: az alap verzióban 12 szám, a Deluxe változatban 15 szám és néhány remix található meg.

A két angliai és egy thaiföldi stúdióban rögzített album a zenekar definíciója alapján visszatérés a gyökerekhez, azaz a Jamiroquai eredeti, akusztikusabb, hangszeresebb hangzásához, az idők során egyre elektronikusabbá váló, effektekkel egyre jobban feldúsított zenei tartalom után, némi rock-os beütéssel. Nem biztos azonban, hogy ezt ennyire erőltetetten kellett volna, mert az eredmény szerintünk nem lett tökéletes. A lemezen található dalok külön-külön szépen hozzák a nagy hangon meghirdetett koncepciót, de sajnos együtt nem állnak össze egy olyan albummá, amely méltó lenne akármelyik korábbi lemezhez. Leginkább egy olyan válogatásnak tűnik, amelyet a korábban kiadatlan számokból állítottak össze, amelyek végül nem kerültek lemezre, és a gyűjtőkön kívül nem várható igazi célközönség számukra. Vannak jobban összerakott számok, szép gondolatok, de az egész valahogy izzadságszagú, fáradt, és – valljuk be – unalmas.

Nehéz helyzetben volt a Jamiroquai zenekar: egy sikeres, befutott fordulatot vagy akár visszatérést hozó albumtól sokat várnak a kritikusok és a rajongók is, ennek eleget tenni pedig nem egyszerű feladat. Sokszor volt már olyan, hogy egy ilyen albumot felrakva elsőre nem voltunk nagyon elragadtatva, kissé fanyalogtunk, de aztán szépen ráhangolódtunk, többszöri hallgatás után megértettük a dallamokat, levetkőztük a régihez való ragaszkodást, és egyre jobban kezdett tetszeni a zene, amíg végül teljesen megkedveltük. Ez esetben sajnos nem lehet ezt elmondani, minél többször hallgatjuk a lemezt, annál kevesebb kedvvel tesszük azt... Persze nem mondhatjuk kifejezetten rossznak, sőt, jóval a közepes felett teljesít, de sajnos túl magasan volt a léc. Olyan érzés fog el bennünket, hogy miért kell pont ezt hallgatnunk, amikor ott van bármelyik korábbi album?

A lemez borítójáról nem sokat lehet elmondani, egy meglehetősen idétlen felvétel található Jay Kay-ről, ahogy egy koncerten hátat fordít a közönségnek és néhány fotósnak. Inkább bele se menjünk a szimbolikájába – nekünk sokkal jobban tetszenek azok a borítók, ahol a zenekar logójaként ismert buffalo emberkés figurával játszanak el a grafikusok, az aktuális lemez hangulatától függően alakítva át a logót. A szemfülesek persze itt is felfedezhetik, de elég jól elrejtették, nem is mondom meg, hova.

Lássuk inkább a számokat, egy kicsit részletesebben: a lemezzel megegyező című első szám kellemesen, nyugodtan indítja az albumot, a végére szépen kibontakozva, felfokozva. A koncerteken biztosan nagyot üt, reméljük, hogy az élő műsorokban gyakran szerepel majd. A White Knuckle Ride egy laza diszkós track, nem túl sok újdonsággal, szép vokálokkal, de született már ilyen néhány Jay Kay tollából, sőt sokkal jobbak, amelyek valóban felrobbantották a diszkógömböt. A Smoke And Mirrors egy kicsit lassabb funk, a szép szaxofon-kíséretet és szólókat érdemes kiemelni, de ezt a számot is mintha már hallottuk volna. A lemez talán leginkább groove-osabb száma, az All Good In The Hood mindent tud, amit egy jó funky számnak tudni kell: egy feszes basszusalapra szépen adagolva a többi hangszer, finom fúvosokkal, ahogyan kell. A Hurtin’ sem rossz szám, bár ezt a fajta zenei stílust Lenny Kravitz jobban műveli. A másodiknak kijött kislemezen is hallható Blue Skyes egy szépen felépített melódia, a Lighthouse Family rajongóknak biztosan nagyon tetszik. A kissé drámai vonósokkal induló Lifeline leginkább egy Simply Red és egy Elton John szám váltakozásával telik a közepéig, onnan viszont ez a két vonal egyre jobban keveredik; lassú, de nagyon feszes ritmusban, ez már igazi Jamiroquai, érdemes feltekerni a hangerőt a kocsiban vagy otthon, ha nincsenek otthon a szomszédok (illetve ha ők is szeretik a fúvós funkyt, akkor bármikor). Ha ilyen lesz az új irány, akkor hajrá Jay, mindent bele! A She’s A Fast Persuader is ígéretesen indul, de valahogy elveszik a mollokban, a végén még egy meglehetősen öncélú kiállás zárja le – ugorjátok át, ha rám hallgattok! Annál is inkább, mert a következő szám (Two Completely Different Things) olyan gyönyörűen kezdődik, mint egy remek Barry White szám, vagy mint a Stillness In Time a régi szép második lemezről, igazi, nyári estéket idéző örömzene, tele pozitív energiával. A Goodbye To My Dancer meglehetősen borongós, helyenként dub-os, ami nem is lenne baj, de valahogy nem áll össze. A Never Gonna Be Another szinte pszichedelikus rock-ba hajló dallamai szokatlanok a Jamiroquai-tól, és nem is rossz próbálkozás, de a suszter és a kaptafás mondás ugrik be róla. A sort a Hey Floyd zárja reggae lüktetések és nagyvonalú diszkós futamok váltakozásával, Jay megmutatta, hogy ilyet is tud: köszönjük szépen. A „tesztelésre” kapott album itt véget ér, így cikkünk is lassan. De elárulom, hogy a Deluxe verzió, amelyen még további három szám kapott helyet (plusz egy live és két remix), sem nyújt sokkal többet: Jay Kay nagyszerűen eljátszik a zenei stílusokkal a rock-tól a ragtime-ig, de sajnos nem sok örömünk telik benne.

Jay Kay büszkén hirdeti a zenekar weboldalán, hogy az élet 40 fölött kezdődik, és ezt teljes mértékben átérzi, elemében van, alkot és tevékenykedik. Reméljük, ez így is van, és még több energiát szed össze ahhoz, hogy a következő lemez sokkal jobbra sikerüljön. Addig is kénytelenek leszünk beérni a jelenlegivel, vagy még inkább a korábbi albumokkal: a diszkósok a 2000-es évekbeli korongokkal, az acid-jazz és funk rajongói a korai művekkel.

-Takács Miklós-

[2010.12.31.]