A Szigetről a halhatatlanság felé halad a Tankcsapda? Syma liba!

Sokáig szkeptikus voltam a koncertvideók életképességével kapcsolatban. Az áttörést számomra nem a nemrégiben megjelent Tankcsapda DVD, hanem réges régen egy Queen koncertről készült film jelentette.

Az elfogódottság elfogadható mértékét meghaladná, ha ezzel a felvezetéssel párhuzamot kívánnék vonni Freddie Mercury és Lukács Laci énektudása között. Sokkal inkább az jutott eszembe, ha nincsenek ezek a koncertfelvételek, a rock műfajából a halhatatlanság azok számára is kevésbé jutna osztályrészül, akik ezt egyébként teljességgel megérdemelnék. Márpedig lassan egy emberöltő igazolja, hogy három debreceni srácnak is ott a helye abban a bizonyos pantheonban...

Örökké tart

Aki ott volt azon a bizonyos hétfői napon, 2009. augusztus 10-én Óbudán, azért. Aki nem tudott ott lenni, azért. De mindenki nagyon várta már, hogy az élő Főnix és az élő Kisstadion után az élő Sziget XX is beköltözhessen a szobájába, komoly belsőépítészeti csodaként. Szeptember 16-a óta, amikor is megjelent a Tankcsapda 20 éves jubileumi koncertjéről készült dupla DVD, majdnem pontosan három hónap telt el. És nemhogy megunni nem tudtam a filmet, de egyenesen úgy vagyok vele, mint például a Ponyvaregénnyel vagy a Brian életével. Sokadik megtekintésre is találok benne újabb és újabb csúcspontokat.

Látszólag kicsit fukarkodtak a készítők az extrákkal. Csak sokadik nekifutásra találtam meg a borítón, az apró betűs részben, hogy egyáltalán vannak ilyenek a lemezen. De nem is a választható hangnorma, a számonkénti léptetés vagy a werkfilm okán kaphatja meg ez a kiadvány az utolérhetetlen jelzőt. Az igazi extrát maga az a harmincegy szám jelenti, amelynek mindegyike felidéz valamit abból a fantasztikus estéből. Persze így sem érezzük a füst szagát és hiába tekerjük maximumra a hangot a házimozin, akkor sem (úgy) remegnek a belső szerveink a lábdob ütemére, mit a hatodik sor környékén tették anno.

Minőségi munka – nem csak a színpadon

Amikor először néztem meg a felvételt, az elején még határozottan zavart, hogy úgy éreztem, túl gyakoriak és gyorsak a váltások a kamerák képei között. Mintha kicsit koncepciótlanul fel akarták volna vonultatni a felvevők teljes arzenálját. Szerettem volna, ha egy picit több időt adnak a szememnek, hogy megszokjon, befogadjon egy-egy képet és ezzel kicsit helyrerakja a dimenziókat. Engem pedig hagy elhelyezkedni az immáron virtuálissá átminősült nézőtér valamely, stabilnak tűnő pontján. Vagy a szemem edződött hozzá a stílushoz vagy idővel kicsit mérsékelték a vágóasztal terhelését. Mindenesetre mire megjöttek a férgek, már tökéletesen felvettem és magaménak éreztem a ritmust. Kedvenceim ezzel együtt a nem túl gyakori és szelíden adagolt lassítások voltak (ezek közül is az egyik legkedvesebb, amikor a koncert legvégén Lukács szájához emeli a mutatóujját).

A kamerákkal szerencsére tényleg nem fukarkodtak a helyszínen, össze sem tudtam számolni, hány aspektusból láthattuk a színpadot és a közönséget (na tessék, itt derül ki, milyen jó, hogy werkfilm is van a korongon, hiszen abból nem csak azt tudjuk meg, hogy végül mindig az van, amit Cseresznye akar, de az is, hogy 18 felvevőgépet rögzítettek a helyszínen). Persze itt sem a mennyiség, hanem a minőség volt a hangsúlyos.

Úgy tűnik, akik elhelyezték a kütyüket, akik rögzítették a képeket és akik összevagdosták azokat, nem először voltak Tankcsapda koncerten. Ezért megvannak azok a jellemző momentumok, amik már sokszor belénk ivódtak, de e mellett megannyi kedves, szellemes, vagy éppen hatásos pillanatot is sikerült megörökíteni. Magam leginkább Fejes mögött szerettem tartózkodni. Talán onnan voltak a legütősebbek :) a nézőtérről készült felvételek. Hasonlóan bejött a Lukácsot igen gyakran közeliben mutató kamera felvétele is. Fekete-fehér volta ellenére üde színfoltja a filmnek.

A hangminőségre sem lehetett egy rossz szavam sem. Igaz, már akkor és ott – „még élőbben” - sem volt. Ezzel egyébként a Sziget sok korábbi gikszerét sikerült elfeledtetni velem. Ezúttal minden a topon volt (nem csak a zenekar és közönsége). A fények élőben is brutál jók voltak. Most, a karosszékben ülve viszont már nem tudtam eldönteni, hogy a felvételekhez, vagy a Nagyszínpadhoz optimalizálták őket. Látszólag mindkettőhöz. A véletlenek kísérteties összhangjában ilyen szinten nem hiszek. Sokkal inkább a szaktudásban.

A cikk a kövezkező oldalon folytatódik!

[2010.12.16.]