Aki még betegen sem mondta le az előadásokat - interjú Ducza Nórával

MInden részletre és érdekességre kiterjedő portré interjú Ducza Nórával, kiemelkedő művészünkkel.

– Mi az első emléke a zenével kapcsolatosan?
– Bár nem volt zenész a családomban, otthon elképzelhetetlen volt az élet zene nélkül. Szerencsémre Szüleim hihetetlen széleskörű zenei ízléssel bírnak, így nálunk felváltva szólt klasszikus- és könnyűzene, nagyon jól megfért egymással Bach, Mozart, Verdi, az Abba, Harry Belafonte vagy épp a Deep Purple, Garry Moore és a Queen (de a végtelenségig sorolhatnám). Nagymamámtól és Édesanyámtól pedig gyakorlatilag előbb tanultam meg felismerhető dallamokat énekelni, mint érthetően beszélni. Így nehezen tudnám megragadni „azt” az első zenei emlékemet. Korai színházi-operaházi élményeimre könnyebb visszaemlékeznem. Mindkét meghatározó esemény hatéves korom körül történt, a Madách Színház Macskák előadásán Kishonti Ildikó Grizabellája, az Operaházban pedig Mozart Varázsfuvolájában a Tamino-t alakító Molnár András voltak azok, akik miatt már akkor úgy éreztem, pontosan ilyen csodára vágyom, amit talán csak a zene segítségével lelhet meg az ember. Később ugyan letértem erről az útról, de gyermekkoromban határozottan énekes színész akartam lenni.

– Fiatalon lett tagja az ifj. Sapszon Ferenc és Jezsovics Sarolta vezette kórusnak. Itt kapta az alapokat?
– Nem teljesen. Körülbelül 4-5 éves lehettem, amikor az óvó nénim, Eta néni az óvodai foglalkozásokon tapasztaltak alapján azt javasolta Szüleimnek, hogy mindenképp zenei irányban taníttassanak tovább, és ne az akkori lakóhelyünk szerinti általános iskolában gondolkodjanak, hanem a szintén nagyon közel lévő Kosciuszko Tádé utcai zenei általánosba felvételizzek majd. Ő hívta fel Szüleim figyelmét arra is, hogy az iskola épületében kifejezetten óvodás korú gyermekeknek tart zenei foglalkozásokat, előkészítő órákat Forrai Katalin. Be is írattak a „Zeneoviba”, Kati néninél kezdtem ismerkedni a hangokkal és a ritmussal. Csodálatos, mesebeli alkalmak voltak ezek, soha nem tűnt tanulásnak egyetlen óra sem. Még nem töltöttem be a hatodik évemet, amikor felvételiztem Feri bácsiékhoz az iskolába és a kórusba – sikerrel. A komoly alapokat Tőle és Sári nénitől kaptam, a kórusban és a szolfézs-zeneelméletórákon egyaránt. Nem tudom szavakba önteni a hálámat, amit Irántuk érzek. Az az alázat, szeretet és tisztelet, ahogyan Ők a zenéhez hozzáálltak, ahogyan a tudásukat átadták, ahogy egy-egy tekintettel képesek voltak rendet, fegyelmet teremteni (hangos szóra nem is emlékszem), az példamutató mind a mai napig számomra.

– Mint magánénekes, első mentora Lengyel Ildikó volt. Mesélne ezekről az énekórákról?
– Ildikó néni nagy színpadi tapasztalattal rendelkezik, hiszen évekig a Szegedi Nemzeti Színház tagja volt, majd Németország-szerte aratott nagy sikereket, így rengeteget tudott átadni saját élményeiből, tapasztalataiból. A mellet, hogy nagyszerű mezzoszoprán énekesnő volt, emberileg is egészen kivételes. Megvan Benne az igazi dívákra jellemző tartás, fennköltség, ugyanakkor közvetlen, jó humorú, amikor kell, szigorú, de ha arra van szükség olyan „tyúkanyós”. Nagyon szerettem a vele töltött órákat, rászoktatott egyfajta következetes munkára, igényességre a tanulás folyamán. Hatalmas anyagismerettel rendelkezik, ami az első pillanattól kezdve arra sarkallt, hogy kutakodjam, keressem a ritkán, ritkábban hallható darabokat is, és ne csak a közismert zeneműveket részesítsem előnyben.

Az interjú a következő oldalon folytatódik!

[2011.02.21.]