Feloszlott a White Stripes

2011. február 2-án feloszlott az ezredforduló talán egyik legnagyobb hatású rock formációja a White Stripes. Közleményükből kiderül, hogy „a feloszlásuk oka nem a művészi különbségekből fakad, vagy, mert nem akarnák folytatni, illetőleg nem esetleges egészségügyi problémák okán, ürügyén, Meg és Jack is jól érzi magát, és jó egészségben van.”

További új lemezek, és fellépések nem várhatóak, de Jack White kiadója a Third Man Records el fog látni minket hallgatnivalóval, eleddig kiadatlan élő és stúdió felvételekkel.

Arra vonatkozólag, hogy hagyatékukkal mi történjék, a banda hagyott egy üzenetet a rajongóknak: „A White Stripes nem tartozik többé Meg-hez, és Jack-hez. A White Stripes innentől kezdve a tietek, és azt tehettek vele, amit csak szeretnétek. Az a gyönyörű a művészetben, és a zenében, hogyha az emberek akarják, akkor örökké tarthat.„

A White Stripes hanyag eleganciával vegyítette a klasszikus blues sztenderdeket, egy elképesztően piszkos, garázs rock hangzással, mely végül kiemelte őket a sok tucat zenekar közül. A hangsúly a virtuóz gitárjáték helyett a minél egyszerűbb, könnyen felismerhető stílusra volt kihegyezve, mely kevés előadó, együttes sajátja.

Ritka, hogy akár egy-két hangból képes az ember megmondani, hogy épp kinek a zenéjét hallgatja. Jimi Hendrix, a Led Zeppelin, Bob Dylan, Carlos Santana, és még talán pár zenész vallhatja magáénak ezt az erényt a White Stripes-on kívül. Ezen hasonlítás kissé erősnek hathat, ismerve a nagy elődök életművét, és kultúrateremtő hatását azonban épp, az ő munkásságuk révén nyer értelmet a White Stripes megalkuvás nélküli rockzenéje, és az erőfeszítés, hogy minden táboron kívül helyezkedjenek. Üdítőleg hatott a duó megjelenése, mikor a közönség már épp kezdett belefulladni az egyéniség nélküli, magukat kőkeménynek valló bandák tengerébe.

Jack White, az együttes énekes, gitáros frontembere volt feleségével, a dobos Meg White-tal karöltve visszanyúltak a rock gyökereihez, és ismét divatba hozták a riff alapú gitárzenét, melynek farvizén sok mai bandának volt lehetősége az ismertté válásra (Pl: The Black Keys). A basszusgitárost nélkülöző felállás nem ismeretlen a rock történelemben, ám mégis formabontó, a mai tendenciákat nézve. Zenéjüket hallgatva eszünkbe sem jut, hogy valami hiányzik.

Első koncertjüket 1997 júliusában adták, kilenc hónappal a felszolgáló Meg White és a kárpitos John Anthony Gillis házassága után. Gillis felvette felesége vezetéknevét, és megszületett a ma már történelmi jelentőségű duó, a White Stripes. A házasság nem tartott sokáig, de a zene összekovácsolta a tagokat.

A zenekar első két lemeze, a The White Stripes és a De Stijl még amolyan otthon rögzített, zabolázatlan, karcos blues zene volt, karakán rockos beütéssel, folkos felhangokkal körítve. Jack White saját szerzeményei mellett, több feldolgozás is akad a lemezeken Robert Johnson-tól, Son House and Blind Willie McTell-től, illetve Bob Dylan-től, aki Jack, és Meg közös példaképe.

A 2001-es White Blood Cells című albumuk tette fel őket végleg a rock zene térképére, kialakították saját mitológiájukat, mely a fekete, fehér, piros színhármassal párosult.

A 2003-ben adták ki Elephant című lemezüket, mellyel újra hatalmasat robbantottak, a nyugati sajtó elkezdte egy lapon említeni őket a korszakos rock legendákkal, és egyöntetűen leborultak Jack White zenei zsenije előtt. Ezen lemezen található, a talán leginkább az együttesel azonosított kislemez dal, a Seven Nation Army. Ezt a gyöngyszemet, ének nélküli refrénje miatt többen remixelték, és alakították táncolható formátumúvá, méltán bizonyítva ezzel a rockzene egyetemességét.

Negyedik Get Behind Me Satan (2005) című albumukkal kitolták zenéjük korlátait, fontos szerepet kapott a zongora, és a marimba, és néhol sokkal erőteljesebb, már-már metálos gitárhangzást alkalmaztak (pl: Blue Orchid), ám ez nem változtatott, a már emblematikussá vált nyersségükön.

2007-ben Icky Thump című, utolsó stúdió albumukon folytatódott a a Get Behind Me Satan-al elkezdett spektrumbővítés. A dob és a gitár mellett megjelent a duda, és a kürt is. A címadó, Icky Thump című dalban hallható White, talán leginkább politikai tartalommal bíró dalszövege, amiben kritizálja Amerika fehér lakosságának hozzáállását a spanyolajkú bevándorlókhoz.

2007-ben a duó kénytelen volt több koncertet lemondani Meg pánikbetegsége miatt. Ezután az együttes tetszhalott állapotba került, bár hírek terjengtek hetedik stúdió albumukról, de sajnos az soha nem jutott el a megvalósulás fázisába.

2009-ben jelent meg utolsó anyaguk, egy koncertfilm Under Great White Northern Lights címen, mely a 2007-es kanadai turnéjuknak állít emléket.

Az örökké nyüzsgő Jack White-ot nem kell azonban nélkülöznünk, hisz két, jelenleg is, aktív együttesnek is ő a zenei agytrösztje (The Reconteurs, The Dead Weather).

Bár a White Stripes most távozik a zenei porondról, de munkásságuk hatásai visszaköszönnek napjainkban is. Ismét divatba hozták a normáktól való elrugaszkodást, és a kísérletezést a modern rockzenében. A Stripes kitaposta az utat, s most teret enged az újabb generációnak.

-Kézdi Zsolt-

[2011.02.25.]