Ákos utolsó imája - képes beszámoló az Arénakoncertről

Hét hónapja volt Ákos rajongóinak arra, hogy felkészüljenek a zenész 2010 október 20-án megjelent albuma, a Katona imája anyagából a hivatalos lemezbemutató koncertre. A több, mint fél év elegendőnek bizonyult arra, hogy az Arénát megtöltő közönség magáévá tegye a 13 számot és azok elkezdjenek szépen beépülni e köz reprezentatívnak nem nevezhető tudatába.

Sorakozó

Majd két évszak telt el azóta, hogy Ákos azzal búcsúzott a „Cipősdoboz koncert”-ként meghirdetett jótékonysági est vendégeitől, hogy a tavasz elmúltával visszavárja őket. A helyszín nem változott és a közönsége összetétele is csak csekély mértékben. Az időközben DVD-n is megjelent Szindbád turné utolsó állomásának minden más paramétere jelentős metamorfózison ment keresztül. Az összehasonlító elemzés megalapozásaként és a decemberi koncert felidézésére ezzel a koronggal a lejátszóban hangoltunk barátaimmal a múlt szombati koncertre. Ezzel nem növeltük jelentős mértékben népszerűségi indexünket a környék nyugdíjas populációjának körében. Nem mintha nem tudták volna magukénak érezni a reumások himnuszaként is felfogható Ne fájjon többé című számot. Sőt, végső soron azt is felfoghatták a gyengén halló szomszédokkal szembeni figyelmességünk jeleként, hogy igen meghatározó hangerőn és a biztonság kedvéért egymás után háromszor is meghallgattuk a Szegedi Dóm tér hangulatát idéző kedvencünket. Mégis, alig várták, hogy 19 órakor sorakozót vezényeljek és katonás rendben elinduljunk a Stadionok irányába, véget vetvén szenvedéseiknek.

Jegyünkkel zsebünkben őszinte együttérzéssel haladtunk el a koncert meghirdetett kezdetének pillanataiban a még akkor is reménytelenül hosszúnak és fájdalmasan statikusnak látszó, kígyózó sorok mellett, amelyekbe azok kényszerültek, akik lefoglalt és jórészt már ki is fizetett jegyeiket a pénztárban szerették volna átvenni. Később kiderült, azért is áldhattuk jó sorsunkat, hogy az Aránába történő bejutást sem korábbra időzítettük. Ezzel ugyanis elkerültük a kapunyitás és a beléptetés kezdetén felmerült, műszaki okokra visszavezethető nehézségeket is. Pillanatokkal később kiderült, a könnyed bejutásért súlyos méterekkel fizettünk. A küzdőtéren ugyanis olyan masszív tömeg volt már, mint a karácsonyi koncert sokasága fúzionált volna a szívszorító emlékű magyar-olasz jégkorong mérkőzés közönségével. Ekkor még nem tudtuk, vélt távolságunk a színpad legközelebbi pontjától meglepően csalóka. Erre az estére meglepetések sorozatát ígérték számunkra. Az egyik a hosszú sorban az volt, hogy a színpadot egy, a divatbemutatókéhoz hasonlatos kifutóval bővítették ki. Nyilván azért, hogy az ideális popsztárként ünnepelt ikon indiántáncai során még közelebb, szinte érintő közelségbe kerülhessen rajongóihoz...

Katonás

A már-már poroszos egyszerűséggel felépített színpadon az tűnt fel elsőként, hogy a zenészeket az eddig megszokottól mintha lényegesen távolabb helyezték volna el egymástól. Mintha szélesvásznú képet szerettek volna elénk varázsolni. Ezt a hatást tovább növelte, hogy a Szindbád turnén megszokott (és megszeretett), osztott kivetítők helyett ezúttal egyetlen hatalmas, sőt monumentális, ívelt „mozivászon” töltötte be a színpad mögötti teret. A vászon a megszokott módon önálló életet élt, szinte minden számhoz hozzáadott egy kis pluszt a maga ötleteivel, látványvilágával, a néhol megdöbbentő, máskor elgondolkoztató, olykor egyszerűen szórakoztató képkockáival. Ezzel kapcsolatosan legfeljebb az jelentett meglepetést, hogy ezúttal volt olyan szám, amire mintha nem lett volna megoldása a vizuális-kreatív csapatnak. Meglepő volt az is, hogy a főszereplők megjelenése után tartott egy-két percig, amíg rájöttem, több mint kísérteties a hasonlatosság a srácok napi viselete között. Jaaaaaaa?! Egyenruha. Ééééérted?!

De ne szaladjunk ennyire előre! Menjünk csak sorjában, katonás rendben. (Ééééérted?!)

Az írás a következő oldalon folytatódik!

[2011.05.26.]