Profi rock zsonglőrök a Whitesnake bőrében

Ez a kígyó nem harap a farkába. Épp ellenkezőleg: tudatosan robog előre, egy pillanatra sem enged lazítani, felrobbantja maga körül a színpadot, nem kímélve publikumát sem. A Whitesnake négy (valójában három megtartott) magyarországi bulijából talán e legutóbbi marad a legemlékezetesebb.

Kimondatlanul is Pete Townshend és Roger Daltry csapata lehet a példakép, hiszen kezdésnek régóta állandósították a Who nemzedéki himnuszát, a My Generationt. Azóta több generáció is felnőtté érett, akik – most a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán és nézőterén - valamennyien együtt álmodnak a Legjobb évekről (Best Years). David Coverdale, aki hatvanegy esztendősen sem hagy kétséget a felől, hogy a rock and roll igenis kortalan (mindössze az arcára vésett „életen túl gyógyuló” nyomokat az a bizonyos r & r), többszörösen végigrohanja a színpadot.

Képes felülmúlni három évvel ezelőtti önmagát, énekhangja – leszámítva a nagyon magasakat - ismét a régi fényében csillog. Bluesos-karcos orgánuma első sorban a női szíveknek szól, de alighanem a vájtfülű, zeneértő erősebbik nem képviselői is gondolkodás nélkül tűzbe mennének Coverdale mesterért.

És a show beindul: jön a Give Me All Your Love a nézőtér egyöntetű ovációja közepette, hogy aztán kissé csillapuljon a turné nevét is viselő Forevermore akusztikus-lírai tételével, csak, hogy újra kibontakozzon a régi harcosok, Doug Aldrich és Reb Beach szokásos gitárpárbajával. Ha a Whitesnake nem Coverdaleről szólna, akár Brian Tichy, a dobok mágusa is lehetne az este ünnepelt főhőse. Elképesztő mozdulatokkal párosuló feszes tempója, pontos, dinamikus ütései bő másfél órára képesek hangszeréhez bilincselni a szemeket és füleket. Beleértve a kötelező dobszólót is, mialatt cirkuszi mutatványt megszégyenítő attrakcióval dobverők repülnek a levegőbe, majd pontosan vissza a kézbe, miközben egy pillanatra sem esik ki a ritmusból. Nem véletlen, hogy annak idején két kézzel kapott utána (többek között) a Foreigner, vagy Glenn Hughes…

Nézd meg a koncertről készült számos fotót is!

Michael Devin basszusgitáros, aki tavaly cserélt helyet Uriah Duffyvel, elődjéhez hasonlóan megbízható, precíz alapokkal járul hozzá a ritmusszekció kiteljesedéséhez. Ahogy a múlt esztendeig Timothy Drury, úgy a jelenlegi harmónia felelős Brian Ruedy sem kelt túl nagy feltűnést posztján; a visszafogott szőnyegezésen túl, talán egyszer villant meg valamit abból, melyet amúgy billentyűzésnek hívnak…

Nem maradhatnak ki, persze a nagyérdemű hathatós közreműködésével, az Angel Love, a Slide It In, vagy Fool For You Lovin’ örökbecsű darabjai, csak úgy, mint a búcsúzást megkísérlő Here I Go Again ütős darabja sem. A mintegy háromezres nagyérdemű zajos tetszésnyilvánításának hatására (no meg az érvényes forgatókönyv alapján) ráadásként itt a Still Of the Night, valamint a Purple–időket villanásnyira megidéző Soldier Of Fortune a capella változata.

A cirkuszi porond kiürül, a Lovehunter album We Wish You Well magasztos-himnikus dallamai már gépről szólnak – méltó aláfestést adva a közönség kivonulásához. Megkaptuk David Coverdale és társai fergeteges rock and roll cirkuszát, s remélhetőleg nem utoljára.

- Hegedűs István - 

[2011.07.15.]