Nils Landgren és az Incognito a Veszprémfesten

A szervezők bölcs döntésének köszönhetően a mai Nils Landgren Funk Unit és Incognito buli a Veszprém Arénában került megrendezésre. Szóval az idő rossz volt, a hangulat viszont kiváló!

Nils Landgren és csapata nem sokkal este nyolc után nyomban meg is kezdte a partyt. Mindenféle sallang nélkül kőkemény funkyba csaptak. Nils Landgren egy zseniális pozan virtuóz, a zenekar pedig egy dobosból, egy basszusgitárosból, egy gitárosból, egy billentyűs-trombitásból, egy tenor szaxis-fuvolásból és egy alt szaxofonosból állt. Szenzációs volt, hogy helyenként öten vokáloztak! Elég rendesen megszólalt. Én legelöl álltam, ott jól szólt, illetve baromi hangos volt, de úgy kell nekem, miért állok a hangfal elé… Persze mindent látni és hallani akartam, és nem bántam meg. Engem megfogott a dobos Robert Ikiz „ösztönfunky-groove”-ja: egyszerű, ízes, pregnáns volt a játéka. A mai este különlegessége, hogy volt szerencsénk két minőségi zenekart egymás után megtekinteni, így arra is kitérek majd, mennyiben volt más az Incognito dobosa.

A Nils Landgren Funk Unit egyik legzseniálisabb figurája a basszusgitáros fazon Magnum Coltrane Price: mackónadrág, mackófelső, mackó test! És irdatlanul jól énekel! Amit pedig nem is értek: játszik a basszusgitáron, pregnánsan pörög a groove, és közben úgy énekel, mint egy énekes: szabadon, improvizálva, szabad lüktetéssel és ritmussal! Azonnal a kedvencem lett!

Az első sorból jól lehetett látni, ahogy az Incognito „Atyja”, Jean-Paul Maunick "Bluey"a színpad szélén táncol és tapsol a függöny mögött! Jó fej!

Az Incognito pedig azt a jól megszokott módszert alkalmazta, miszerint náluk mindig minden szokatlan…Egy éve voltak nálunk legutóbb, akkor is új volt a fél társaság a 2008-as bulihoz képest. Most Bluey a billentyűs Matt Cooper kivételével mindenkit lecserélt! Durva, de a zenekar 30 éves fennállása alatt több, mint 1500 zenész volt tagja a csapatnak! Valószínűleg ebben is egyedülálló a banda. Viszont a funky-s, acid jazz-es atmoszférát úgy varázsolták az Arénába, amilyen profizmussal senki más nem tudná megtenni. Természetesen előadták a legnagyobb slágereiket: a Don't you worry 'bout a thing, az Everyday, a Still a friend of mine, a Givin' it up, vagy a Talkin', de az Always There is felcsendült.

A dobos, Pete Biggin, egy nagyon profi, kőkemény funk-ot játszó, nagyon tanult (hozzáértőknek: kőkemény Moeller technika megfejtések vannak!), szóval homlokegyenest más, mint az előbb említett dobos. Látványnak homlokegyenest más, füllel azt tapasztalni, hogy nyilvánvalóan sokkal képzettebb az Incognito dobosa, a hangulat, az összkép, a buli szempontjából viszont gyakorlatilag nem volt különbség. Érdekes volt ezt megtapasztalni.

Ezúttal két férfi és két nő énekelt. Nyilván szubjektív a megállapításom, de számomra két emlékezetes dolog marad meg: az egyik énekesnő, a Trinidad és Tobago földjéről származó Vanessa Haines lába, és a hangja: mindkét aspektusból vizsgálva egyedi a Hölgy!

Hiányzott a kedvenc raszta hajú basszusgitárosom, és bár iszonyatosan jó a mostani is, Julian Crampton, azért lehetne eggyel pregnánsabb. Nem baj, megnézem legközelebb is, addigra úgyis más lesz a zenekar…

-Sólyom Attila-

[2011.07.29.]