- Ha most pályakezdő zenész lennél, mit csinálnál másképpen? Mit tanácsolsz a fiatal zenészeknek? - Aki valamelyest átélte ezt a korszakot, tud különbséget tenni, hogy nem lehet összehasonlítani a maival. Azért sem, mert a rendszerváltással abszolút kinyílt a világ. Mindkettőnek megvan az előnye meg a hátránya. Sokszor visszasírom a nyolcvanas évek Sanzonbizottságát, ahol elbírálták, szalonképes-e az adott dal, vagy nem, azaz volt egy szűrő. A bulvárvilág ma arra inspirálja az előadókat, hogy mindegy mi van, csak sikered legyen. A tehetségkutatókban is javarészt Demjén-, Máté Péter- és Balázs Fecó-dalokat éneklő arcot adnak az embereknek, három hónap alatt felsztárolnak fiatalokat, akik között nagyon sok tehetséges, jó hangú van, de nem találok bennük egyéniséget. Ám, ha van is bennük affinitás saját dalok megírására, nincs rá idejük, hogy felfuttassanak egy slágert, mivel jön a következő széria, illetve akkora túlkínálat van a világban, hogy nem marad meg a jó sem, mert annyi jó van. Nagyon gyors lett a világ. Amennyivel jobb a helyzetük, annyival rosszabb is. Az én korosztályom nem mondhatta, ha Erdős Péter nem ad ki lemezt, nem érdekel, elmegyek világgá, mert bennünket arra neveltek, ha elhagyom ezt az országot, ide többet nem jöhetek vissza. Akiben nem volt kompromisszumkészség, abból vagy alkoholista lett, vagy lezüllött, vagy disszidált és lezüllött.
- Azt tartom, hogy minden fejben dől el. Aztán sok szerencse kell, és tudni élni vele. Ha valaki életképtelen, alkalmatlan a pályára, és még nem is hagyja, hogy segítsenek, akkor nem lehet rajta segíteni.
- Örülök, hogy a gyerekemnek lehetősége van arra, hogy két pillanaton belül bárhova a világban elmehessen, ha itt nem tud érvényesülni. Ez óriási lehetőség! Nekem ez nem adatott meg. Ráadásul a korosztályom ragaszkodik azokhoz az emlékekhez, amelyek csakis Magyarországon aktuálisak. Nekem a közönségemmel közösek az élményeim; ezt sehol máshol nem tudom visszakapni. Ezek a dalok csak itt élnek a közönséggel közösen, sehol máshol a világban.
- Azt gondolom, nincsenek véletlenek. Hosszú távon csak az fog tudni megmaradni, aki elhiteti magával és a közönséggel, hogy fanatikusan szeret valamit, hisz valamiben, s nem divatdiktátor, hogy egyszer így, egyszer úgy, hanem következetesen végigvisz egy vonalat, és erre felteszi az életét. Ez egy nagyon bizonytalan, manipulált pálya lett, ahol, ha nem fogják az ember kezét, pillanatokon belül a süllyesztőbe kerül. Ezek a műsorok hozzászoktatják az embert egy sikerszériához, utána eldobják, majd ott áll, és nem érti. Sokszor tragédia a vége. A dolog önhordó, hiszen bizonyos fokig jó az, ha segítenek, mert Egyedül nem megy – ezt már megénekelték helyettünk –, de elsősorban magadnak kell kikaparni a gesztenyét. Ha valakit megrettent, hogy egyszer nem sikerül, az a végét jelenti. A zenészszakma olyan, hogy egyszer hopp, egyszer kopp. A mi korosztályunknak sokszor ugyanúgy meg kell küzdenie a saját dalomat éneklő, tizenéves előadóval és a bulvárvilággal. A rendezvények java részénél délelőttől késő estig, több műfajban, a legkülönfélébb előadók lépnek fel; a sorrendiség a megrendelésnél mindig aszerint alakul, hogy éppen mit látnak vagy akarnak láttatni a tv-ben. A hetvenes évek előadói közül jó páran közel álltak az aktuális világ értékeihez; ma nincs érték. Pontosabban az „érték” az, hogy mindegy, mivel, de nevet csinálj magadnak, és népszerű legyél, mert ha népszerű vagy, akkor kérnek, és akkor mutatnak, írnak rólad, amíg a bulvár fent tart.
További fotókért kattints!
- Mit jelent számodra az október 21-ei, Sportarénában tartandó, jubileumi koncert? Mire számíthat a közönség? Lesznek-e új dalok? - Hobo, Zorán, Keresztes Ildikó), azokat a fiatalokat, akik valamilyen formában fogyasztották a dalaimat (Takács Nikolas az X-Faktorból, vagy a Csillag születikből László Attila), vagy akiket szeretek és elismerek.
- Lesznek meglepetésvendégeim is. Párhuzamosan éltünk különböző műfajok képviselőivel ebben a szakmában, fél szemmel figyeltük egymást. Így volt ez Demjén Ferenccel is, akit nagyon szeretek a magyar könnyűzenei életben, mert közel áll hozzám a zenei világa, nagyjából azt képviseli, amit én. Rádöbbentem, hatvan vagyok, és hogyan lehet, hogy az említett kollégákkal egymás mellett éltünk, és nem volt közös munkánk. Megkerestem Demjént, lenne-e kedve írni egy szöveget arról, mit érez egy ember hatvanéves korában, merthogy ő már túl van rajta. Rózsi egy csodálatos szöveget írt Nekünk nyílt a végtelen címmel a zenémre. Amikor megvolt a dal, csatlakozott hozzánk két, szintén zseniális, értékes egyéniség, Horváth Charlie és Somló Tamás, valamint Menyhért János gitáros. A nótát így négyen énekeljük – egy szimfonikus, illetve egy szimfonikus-rockos változatban – az új cd-n (Csak az évek múltak el…), amely a koncert napján jelenik meg.
Az egyik vendégemet még elmondom. A többi tényleg legyen meglepetés! Ő egy világhírű énekesnő, nem az én műfajomból, de mint kiderült, kölcsönös volt a szimpátia mind a múltban, mind a jelenben. Megkerestem Tokody llona operaénekest, aki legnagyobb örömömre elvállalta a komolyzenéhez közel álló, Ugye nem hiszed el? című dalomat, amit ketten fogunk előadni.
- Az egész koncertnek megadja az alaphangulatát, hogy egy hatvantagú, szimfonikus zenekar kísér, ami egy ünnepi hangzást ad ezeknek a lírai daloknak. Ezen belül lesz egy öttagú rockzenekar, illetve egy húsztagú vegyes kórus is.
- Ez nem kis vállalkozás. - Abszolút nem. Itt szeretném megköszönni Rózsa István producernek, hogy felvállalta ezt a nem éppen olcsó produkciót! Ezt az összefoglaló koncertet a Magyarországon per pillanat létező legjobb hang-, fény- és videotechnikával valósítjuk meg, megpecsételve számos meglepetésvendéggel és teljesen új hangzásvilággal.
- Vannak-e még beteljesületlen álmaid, vágyaid? - Igen. Szeretném egészségben minél tovább felnevelni a most tizenhárom éves fiamat! Amikor elkezdtem ezt a műfajt, komolyzenésznek készültem és futballoztam. Édesanyám négyéves koromban meghalt, és az apai nagymamám vett magához a IX. kerületbe, közel a Fradi-pályához. Az idő tájt, azaz az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején minden gyerek focizott, majdnem mindenki futballista akart lenni. Amikor bejött a Beatles, akkor nagyon sokan zenészek szerettek volna lenni. Nálam ez a kettősség volt: amikor már zongorázni tanultam, még fociztam a kölyökcsapatban. Aztán az egyik meccs első öt percében ráestem a kezemre, és eltörött. Másnap zongoravizsgám volt. Ez volt a vízválasztó, hogy nem futballista lettem, hanem zenész. Szerencsére – most már tudom.
- Hiszek a sorsszerűségben. Az a fajta életérzés van bennem ugyanúgy, ha felmegyek a színpadra, mint ami gyerekkoromban volt: imádom ezt a közös társasjátékot a közönséggel. Azt hiszem, az emberek érzik, hogy szeretem azt, amit csinálok, és látják, hogy én is őket. Abban a világban, amiben éltünk, ez egy mentsvár volt számunkra. Mi voltunk a szocializmusban a „kis kapitalisták”, amolyan szellemi magánvállalkozók. Nem volt főnököm, nem parancsolt senki, azt csináltam/csinálom, amit szerettem/szeretek; ennél fontosabb dolog pedig nincsen. Nem gondoltam volna, hogy negyven év után ugyanúgy van közös mondanivalónk a közönséggel. Pillanatnyilag bárkit fel lehet sztárolni, hiszen megvannak ehhez a sablonok; de hogy ki marad meg hosszútávon, azt az idő mondja meg. Mindenki leváltható, kivéve a közönség.
- Örülök, hogy ebben a műfajban találtam meg magamat. Ez olyan, hogy odaadsz valakinek, aki nem ismer téged, három lemezt, és megmondja, hogy ki vagy, mert abba benne vagy te és negyven, ötven, hatvan év. Sajnos a bulvár sokat rontott a világon és az értékrendszeren, de még élünk egy páran abból az életérzésből, amiben felnőttünk, és amiből merítünk.
Hírek
óriási lehetőség! Nekem ez nem adatott meg. Ráadásul a korosztályom ragaszkodik azokhoz az emlékekhez, amelyek csakis Magyarországon aktuálisak. Nekem a közönségemmel közösek az élményeim; ezt sehol máshol nem tudom visszakapni. Ezek a dalok csak itt élnek a közönséggel közösen, sehol máshol a világban.
