Exkluzív! Először beszél a témáról DJ Szatmári! "Két hónapig légüres térben voltam"
DJ Szatmári alias Szatmári István több mint 20 éve foglalkozik zenéléssel, mint mondja: gyerekkora óta. Gitározott, dobolt, játszott countryt és nosztalgia zenét, mégis a diszkó lett az igazi szerelem. 2004 óta legtöbben a Dj Szatmári feat Jucus nevű formációból ismerik a nevét, azóta határon innen és túl is megjött a várva várt siker. A 100 Évet Várnék… szerzőjével szakmáról, karrierről és egy csepp magánéletről beszélgettünk.
- Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egyik legismertebb dj-je voltál, több helyi klubban állandó helyed volt. Milyen út vezetett az országos ismertségig?
- Valóban, a környék szinte összes szórakozóhelyén ott voltam, megyei szinten is ismerték a nevem. Pont ezért úgy éreztem itt már nincs tovább, és az országos dolgokra kellene koncentrálnom.
- Kockázatosnak hangzik…
- Két szék közé ülhettem volna, mert világos volt, hogy ha dolgozni akarok az ország több pontján, akkor a helyi, fix dolgaimat meg kell, hogy szüntessem. Az országos dolgok pedig nem voltak még annyira fixek, a naptáram sem volt teleírva időpontokkal. Ennek ellenére bevállaltam, hogy nem megyek már sehova a megyében.
Csatlakozz, ha szereted a zenét.
- Ma viszont már határon túl is ismerik Szatmári és Jucus nevét. Hogyan változott meg ez az egész?
- Durván két hónapig légüres térben voltam, de aztán beindult hál’ Istennek. Az első dal amit megcsináltunk az akkoriban divatos hands up stílusban született. Azért ebben, mert Peet Junior barátomon kívül akkor még nem igazán volt magyar képviselője ennek a stílusnak, és tudtam, hogy a közönségnek szüksége van rá, hogy ezeket a dalokat magyar nyelven is hallhassa. Ennek megfelelően az Égess El! szövege csak négy sorból állt. Fontosabb volt a tempó meg a különleges hangzás, így mi is erre mentünk rá.
- Ez a dal már meghozta azt a sikert, azt a stabilitást, amit vártál?
- Stabilitást még nem, de nagyon nagy ugródeszka volt. Annyira újként hatott ez a stílus, hogy volt akkor egy Music Max nevű csatorna, ahol telefonon szavazhattak a nézők az új klipekre, és több hétig az első helyen szerepelt a dal a telefonos kívánságlistában. Talán még a Viva televízióban is lement az esti műsorsávban. Jól fogadták a kollégák is ezt a dolgot, pár hét alatt ismertté vált és sikeres lett.
- A következő dal mégis más lett, mint az Égess el…
- A 100 Évet Várnék már nem csak négy sorból állt. Voltak benne versszakok is, és maga a dal is sokkal érzelmesebb, dallamosabb lett. Szerintem azóta is ez maradt a legnagyobb sláger tőlünk.
- Miért volt szükség a változtatásra?
- Láttuk, hogy az a négy sor is működik, de azért egy dalban sokkal több mondanivaló van, mint négy sor. Előhoztam ezért régi érzéseket, és ekkor jöttem rá, hogy tudok én írni ilyen szövegeket is. Azt hiszem ez hozta meg az igazi áttörést, mert ezt már sokkal több televízió játszotta, sokkal több ember szerette.
- Mivel járt ez az áttörés? Hogyan változott meg az életed?
- Minden szerénység nélkül állíthatom, hogy betelt a naptáram. Minden péntek-szombat jártuk az országot, volt olyan hétvége, hogy pénteken és szombaton is dupla bulit csináltunk, volt, hogy hétköznap is mentünk fellépni. Oda, ahonnan indultam már csak mondjuk félévente egyszer jutottam el, pedig előtte 14 évig ott zenéltem.
- A dal sikerétől függetlenül kellett még kampányolni magadért, vagy elég volt ülni és emelgetni a folyton csengő telefonkagylót?
- Akkoriban egészen más világ volt. Ma ha valaki ír egy dalt elvész a rengetegben. Akkoriban ez egy úttörő munka volt, mert a dj-szakmában csak angol nyelvű számok voltak szinte, és az efféle embereket megérintő szövegeket és dallamokat nem nagyon csinált szinte senki.
- Egyértelmű volt a választás, hogy ha saját zenét írsz, akkor maradsz a diszkó világában, és a diszkóba járó közönség igényeinek megfelelő lesz a te zenéd?
- Igen. Mielőtt diszkós lettem, zenekarokban zenéltem. Tanultam gitározni három évig, meg egy zenekarban doboltam is, de az nem diszkó volt, inkább country zene, Beatles-számokat is nyomtunk meg amolyan nosztalgia zenéket.
- Az nem nevezhető épp diszkó-közeli műfajnak…
- Valóban nem, de akkoriban leáldozó kamasz voltam. Aztán már nem igazán fogott meg, hogy nincsen semmi ritmus vagy tempó, és akkor álltam át a diszkóra. De utána is bennem maradt a zenélés iránti vágy, és hogy a közönségnek csináljak valami újdonságot. Valahogy ráéreztem erre. És szerencsém volt, mert bejött.
- Volt valami konkrét célod, ami el akartál érni?
- Gyerekkori álom vagy butaság, de nekem minden kedvencemnek az akkori popéletből – a Hungáriától a Neotonon át az Eddáig vagy az Első Emelet, a Dolly Roll - megvolt a lemeze, és tiszteltem őket és órákig tudtam nézni a borítójukat. A mai napig meg vannak ezek a lemezek és le vannak dedikálva. Gyerekkori álmom volt, hogy egyszer nekem is lesz egy lemezem.
- Sikerült?
- Még az Égess el! előtt egy évvel összejött! Volt egy jégkrémes cég, aminek az autója mindig ment és szólt belőle a jól ismert dallam… Csináltak egy akciót, hogy a jégkrém mellé cédét osztogattak, amin a szignáljuk volt diszkóverzióban feldolgozva. Ebben viszont nem volt ének. És ekkor jöttem rá, hogy akkor eladható valami, ha van benne egy olyan dallam, amit mindenki fütyül és énekel, és ekkor jött az Égess el! egy évvel később.
- Honnan tudtad annyira, hogy mi kell a közönségnek?
- Dolgoztam egy lemezboltban, és kötegszámra hoztuk be az új slágereket és a nagy zenéket, és egy idő után rájöttem, hogy ilyet én is tudnék csinálni, és ezt meg kell hogy mutassam. Valaki megelégszik azzal, hogy csak lejátsza a zenéket, de valaki azt mondja, hogy kiéli a kreativitását és megpróbál hasonlót vagy még jobbat csinálni. Én az utóbbi voltam.
Hírek
