˝A zene mindig összetartja az embereket.˝ - Exkluzív interjú Kerényi Miklós Mátéval

Kimeríthetetlennek tűnő energiabomba, aki kollégáit és a közönséget egyaránt magával ragadja színpadi jelenléte közben. Ízig-vérig művész, aki kimagasló tehetsége, sikerei ellenére közvetlen, pozitív kisugárzású és alázatos ember.

A Mága Zoltán-féle Budapesti Újévi Koncerten, majd az Operettszínház Szép nyári nap című musicaljében nyújtott bámulatos, magával sodró előadását követően szerettem volna utánajárni a Kerényi Miklós Máté-jelenségnek. A fiatal színészgeneráció örökmozgó egyénisége szenvedéllyel, mérhetetlen szeretettel, közben határozottan, őszintén, hitelesen nyilatkozik hivatásáról és érzéseiről.

— Honnan meríted ezt a mérhetetlen mennyiségű energiát?
— Isten igazából fogalmam sincs. Ez úgy jön. A színházi miliő, a színészet, amikor a színpadon vagyok, énekelek, játszom, táncolok, az egész komplexen mindig megkíván egyfajta létezést. Ebbe a létezésbe meg olykor a végletekig el tud menni az emberi szervezet. Egyszer csak valakinek a bőrébe bújunk, és egyes szám harmadik személyben, kívülről is látjuk magunkat, szerepet játszunk, miközben megpróbáljuk megőrizni magunkat – izgalmas kihívás, amelynek mindig szeretnék megfelelni.

Lájk, ha szereted a musicalt.

 

— Öröm látni azt az erőt, amivel húzod, effektíve magaddal szippantod a többieket.
— Az energiáim mindig egy kicsit lekötetlenek voltak, gyerekkoromban tékvandóztam, doboltam, zongoráztam, úsztam, teniszeztem, lovagoltam, minden napra volt valami, amit iskola után lehetett csinálni. Most a színpadon, az esetek 99%-ban elementárisan jól, a maradék 1%-ban meg „csak” simán jól érzem magam. Nagyon szeretek úgy felkelni, hogy este előadásom van.
Abban hiszek, hogy a színpadon álló emberek – akik egy musical esetében tízen, vagy akár negyvenen vannak – energiája összeadódik, és ezt érzi a néző; ehhez kapcsolódik a jól felfűzött történet, a jól összerakott szerepek és személyiségek.
Ami a többiek magammal húzását illeti: az operettekben általában a táncos-komikus viszi el a pálmát; vannak a líraian éneklő primadonnák, bonvivánok, akik nagyon mély tragédiákat és gyönyörűséges boldogságokat élnek meg, ezt eljátsszák a színpadon, majd egyszer csak színre lép a táncos-komikus és a szubrett, akik ugyanezt csinálják, annyi különbséggel, hogy mindeközben táncolnak, és a tragédiából is humort csinálnak. A humor, a jókedv mindig sokkal nagyobb energiát hordoz magában.

— A színpad varázsa, vagy a varázslat színháza, azaz életadó levegő, vagy mesterség?
— Nagyon-nagyon szeretem, hogy három órára valami olyanná lehet válni, ami nem én, de mégis én vagyok, azaz mégsem. Szerintem lenyűgöző, hogy bármi, ami történik a színpadon, az én vagyok, viszont mindenre van mentségem. Ez a kettő közötti mozgás egészen gyönyörű számomra.
Egy laikus számára sokkal nagyobb a színpad varázsa. Mi naponta ott dolgozunk, próbálunk. A varázs bennem ott indul el, amikor egyszer csak szétmegy a függöny, és szembe találom magamat ezernyi szempárral; onnantól fogva teljesen máshogy kezdek el létezni.
Most az egyik legbüszkébb egyébként a Miss Saigon Thuy-jára vagyok. Nem ilyen szerepeket szoktam játszani. Mindig én vagyok a vidám kis húzóemberke, a kis energiabomba, ebben a darabban azonban a főgonoszt alakítom. Mégis, ugyanúgy megkapom, hogy – bár nem ugrálok, nem táncolok – az energiáim mennyire átjönnek. Erre tényleg csak azt tudom mondani, hogy szerintem ez egyfajta létezés.

— A név kötelez. Hogyan illeszkedtél, illeszkedsz bele a családi képbe?
— A bátyámmal gyerekkorunk óta a színház közelben mozgunk. Amikor ezzel a pályával komolyan kezdtem el foglalkozni, nekem itt már voltak barátaim, olyan emberek, akikkel gyerekkoromban nagyon sokat ugrándoztam együtt (pl. Janza Kata, P. Szabó Szilveszter); és most egyszer csak partnerként állunk egymással szemben a színpadon. Nagyon-nagyon sokat köszönhetek nekik, gondoskodtak rólam, óvtak, segítettek, amikor az elején – adott esetben – nehézségeim adódtak. Nehézségek mellesleg mindig vannak; nem hiszem, hogy tíz, húsz vagy akár harminc év után is, a pályán könnyedén lehet venni egy szerepet. Az ember egyrészt mindig talál újabb kihívást egy szerepben, másrészt mindig egy kicsivel többet akar beletenni, mint az előző alkalommal, mindig egyre magasabbra, és még magasabbra szeretne törni.
Az édesapám [Kerényi Miklós Gábor – A szerk.] – aki egyben az igazgatóm is – mindig abban bízott, tehetséges, alkalmas vagyok erre a pályára, és ezért egyre bátrabban talált meg a színházi feladatokkal. Idővel úgy tűnt, hogy a közönség is megszeretett. Vannak persze, akik a mai napig azt mondják, „azért szerepel, mert az édesapja a színigazgató”… Erre azt szoktam mondani, hogy ezt esténként eldönti ezer ember itt, az Operettszínházban, vagy akár tizenkétezer a Budapesti Újévi Koncerten.
A közönség miatt szeretem igazán a hivatásomat. A színház – alapjában véve az összes művészet – arról szól, hogy az embereket egy kicsit kirángassuk a hétköznapok monotonitásából, és elrepítsük őket egy olyan világba, ahova egyébként nem jutnának el.

 

További képekért kattins!

— Az előbb említetted, hogy mindig lehet magasabbra törni. A fejlődésre milyen viszonyt ápolsz? Mik az előtted álló célok?
— Számtalan van. Szakmailag mindig a szerep határozza meg, mi a következő, illetve miben lehet fejlődni. Ami a magánéletet illeti, nagyon családcentrikus ember vagyok. Bár a szüleim elváltak, az egység, az összetartás erőteljesen jelen van a családunkban: édesapámnak édesanyám talán az egyik legjobb barátja; a bátyámmal szintén nagyon jó a viszonyunk.
Azt gondolom, az élet minden területén fontos az összefogás, és együttes energiákkal a világot is meg lehet rengetni.

— Az Operettszínház mellett tervbe van-e véve valamilyen önálló, ún. szólóprodukció?
— Mindig gondolkodom másban is, de a megvalósítás még maradjon titok. Egy biztos: a legnagyobbak mindig azok, akik valami olyat tudtak adni a közönségnek, amit – műfajtól függetlenül – előadó művészetnek hívunk.

— A szó valódi értelmében vett entertainment?
— Igen, szórakoztató, sírós és nevetős is egyben… A lényeg, hogy szóljon valamiről, valamit tudjak vele képviselni; ne csak az legyen, hogy ez egy dal, hanem ha valaki meghallgatja, értse, hogy nekem miért fontos.

— Ha egy dolgot megváltoztathatnál a világban, mi lenne az?
— Egyszer megkérdezték tőlem, mit csinálnék az aranyhallal. Erre azt válaszoltam, hogy eltenném későbbre.
A világgal kapcsolatban nagyon sok szépet lehetne kérni: azt, hogy mindenki szeresse egymást feltétel nélkül, hogy legyen világbéke, és még sorolhatnám…
Személy szerint szeretnék visszamenni 2001. március 15-ére, a tizennyolc éves önmagamhoz, hogy elbeszélgessünk néhány percig. Nem azért, hogy bármit is másképp csináljak, csupán annyit mondanék önmagamnak, hogy gyorsabban javítsuk ki a hibákat, illetve próbáljunk meg a mások hibáin is sokkal jobban javítani.

— Az emberi élet legfontosabb célja talán a felhőtlen boldogság elérése. Mennyire teljes az életed?
— Nagyon sok dolgot tudnék felsorolni, ami jól jönne, ám a hiányát – hála Istennek – nem érzem semminek. Alapvetően boldog vagyok, és törekszem arra, hogy ez így is maradjon, illetve, hogy még boldogabb legyek. Sokat kell énekelni, mert soha nem láttunk még olyat, hogy ha egy embertömeg elkezd énekelni, akkor ők haraggal nézzenek egymásra. Az éneklés és a zene valamiért mindig összetartja az embereket, boldogságot okoz; ezért jó a zenés színház, és ezért szeretem nagyon ezt a helyet.

Lapozz, mert a következő oldalon Kerényi Miklós Máté-videók várnak!

- Aigner Ivan -

[2012.04.29.]

(1. oldal)

következő oldal »