Hernádi Judit drámai vallomása: "Én is dühös voltam, és egyfolytában sírtam"

„Általában harmincéves kora környékén bátor igazán az ember. Sokan ennyi idősen néznek szembe a saját bátorságukkal. Mernek-e lépni, képesek-e feladni járt utakat a járatlanért? Sajnos a legtöbben ilyenkor a leggyávábbak, holott az élet utólag ezt mindig megbosszulja…”

– Meglepődtem, hogy eljött.
– Miért?

– Mert hetekkel korábban egyeztettük ezt az interjút, azóta egyszer sem beszéltünk, nem módosítottunk időpontot, mégis itt van. Manapság ez rendkívül ritka.
– Lehet, hogy ez azért van, mert egy kicsit idős vagyok. Ez volt a régi világ. Ha valakivel megbeszéltünk valamit, az általában úgy volt.

– Az én praxisomban hasonló eset csak Korda Györggyel fordult elő korábban…
– …Nála azért fiatalabb vagyok (nevet) Ez a mobiltelefonos korszak nagyon elkényeztetette az embereket. Ahhoz szoktunk hozzá, hogy mindenki háromszor lecsekkol mindent, és ötpercenként odaszólunk a másiknak telefonon. Én nem csekkoltam semmit. Meg úgy voltam vele, hogy biztosan szól majd, ha nem akarja ezt az interjút…

– Már hogyne akarnám! Képzelje, éjjel nem tudtam aludni, és legalább három-négy órát azzal töltöttem, hogy Hernádi Judittal készült interjúkat olvastam.
– Nincs olyan sok.

– Ne gondolja! Egészen régre, 25 évvel korábbra is visszamentem.
– Te jóságos atyaúristen! És milyen kép alakult ki rólam ezekből?

– Egy az átlagnál jóval bátrabb ember képe. Akivel minden bizonnyal rokon lelkek vagyunk. Mert én is imádom a halálugrásokat az életben. Álltam már fel vezető beosztásból, hagytam már ott jól fizető munkahelyet azért, mert nem éreztem jól magam. Úgy, hogy nem tudtam, mit hoz a holnap, csak a fejemben létezett egy kép.
– Általában harminc-körül bátor igazán az ember. Sokan ennyi idősen néznek szembe a saját bátorságukkal. Mernek-e lépni, képesek-e feladni járt utakat a járatlanért. A legtöbben ilyenkor a leggyávábbak, holott az élet utólag ezt mindig megbosszulja.

 – A korabeli sajtó szerint nagy országos visszhangot váltott ki, amikor tíz esztendei társulati tagság után felmondott a Vígszínházban, mert nem érezte jól magát. Akkor, a nyolcvanas évek második felében ez sokak szemében őrültségnek tűnt. Pláne úgy, hogy épp abban az időszakban lett állapotos a lányával. Féltették, hogy majd nem lesz munkája, kikerül a körforgásból és a karrierje megreked. Ennyi év távlatából is jó döntésnek tartja az akkori lépést?
– Ha akkor nem lépek, ma már nem élnék. Ez biztos. Ha minden úgy marad, meghaltam volna.

– Foglalkozik a múlttal?
– Nem sokat. Inkább törvényszerűségekkel szoktam foglalkozni. De azt is csak úgy, ha szórakoztat. A „mi lett volna, ha” – dolgok nem érdekelnek, azon felesleges rágódni. Tudja, van értelmes és értelmetlen rágódás. Az értelmes rágódás az, amikor az ember megpróbál a múltjából a jelenére, vagy jövőjére vonatkozó törvényszerűségeket előbányászni. Mik azok a visszatérő hibák, amiket rendre ugyanúgy elkövet. A visszatérő és ismétlődő eseményekkel érdemes foglalkozni, mert annak oka van. És az ok általában saját magunk vagyunk.

Nyomj egy tetsziket, ha szereted a sztárokkal készült mélyinterjúkat.

– Ez a hihetetlen szabadságvágy nem keserítette meg az életét?
– Nem.

– Pedig azt gondolnám, hogy millió konfliktussal jár.
– Csak az elején. Ma már nem. A kezdet borzasztó volt. Amíg az ember az összes olyan dobozból kitör, amiből ki szeretne törni, az valóban konfliktusokkal jár. Mi az, hogy valaki elmegy egy iskolából? Mi az, hogy nem jön vissza? Mi az, hogy férjhez megy? Mi az, hogy elválik? Mi az, hogy felmond a stabil munkahelyén? A döntés a lényeg. Ha az ember döntött, akkor már ne morfondírozzon. Tanulmányozni lehet, hogy mit miért és annak mi a következménye. De kell egy határvonal, nem szabad túlgondolni semmit. Ha megszületett a döntés, tartsa is ahhoz magát.

– Azért valljuk be: dönteni a legnehezebb.
– Valóban nehéz. De én szeretek. (mosolyog)

– Tud is?
– Azt hiszem. (nevet) Egyébként az imént említett felmondást utólag megbeszéltük az akkori színházigazgatómmal, Marton Lászlóval. Jóban is vagyunk, de akkoriban nem tudtam úgy felmenni az irodájába, hogy az ne egy dühös beszélgetés legyen. Állandóan gyomorgörcsöm volt, olyan ideges voltam.

Marton roppant dühös volt rám, amiért felmondtam. Úgy gondolta, ez egy baromság. Emlékszem egy mozdulatára. Felvett egy hamutartót, és azt mondta, hozzám vágja. Én is dühös voltam, és egyfolytában sírtam.

– Miért sírt?
– Mert fájt, hogy vége van. De akkor is eldöntöttem, és kész. A döntés maga egy katartikus pillanat, aminek örülni kell. Még akkor is, ha néha kellemetlen. Katarzis nélkül nem lehet élni – ezt mondja egy színész, és egy színésznek ezt el lehet hinni.

A másik ilyen fontos tényező az elengedés. Tudni kell elengedni. 

Az interjú folytatása itt érhető el.

Forrás: melyinterjuk.hu

[2012.05.11.]