Carly Rae Jepsen: "Furgonnal turnéztam, most stadionokban játszok"
Carly Rae Jepsen pop slágerét, a Call Me Maybe-t talán többen parodizálták az interneten, mint ahányszor ő maga előadta azt. Katy Perry-től kezdve Justin Bieber-en át a Crystal Palace FC pompom lányaiig mindenkinek megvan a maga változata.
A 26 éves énekesnőnek azonban már korábban is ismerősen csengett a neve: 2007-ben ötödik helyen fejezte be a Kanadai Idol elnevezésű tehetségkutatót. Ez azonban nem volt elég egy lemezszerződéshez, ezért Carly Ray két évet töltött azzal, hogy hazájában, Kanadában turnézott háttér zenekarával.
Demói végül meghallgatásra találtak, és az egyik kiadó segített neki összehozni első albumát, a 2010-es Tug Of War-t.
A Call Me Maybe szeptemberben jelent meg Kanadában, és miután az énekesnő leszerződött Scooter Braun-nal - Justin Bieber menedzserével – februárban az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban is kiadták.
Azóta 21 országban sikerült elfoglalnia a number one pozíciót, és 7,5 millió példányban kelt el. Carly Rae mostanában új albumát, a Kiss-t népszerűsíti a világot járva. A The Sun című magazin nemrég kapta mikrofonvégre a bájos énekest, aki készséggel válaszolt a kérdéseikre.
-Hogy érzed magad Londonban? -Először a látogatás alatt volt egy kis időm felfedezni a várost. Csodálatos London építészete, egész éjjel sétáltam volna.
-Mennyiben más ez az album az elsőhöz képest? -Volt a Tug Of War, ami Kanadában jelent meg, és a Curiosity című EP-m. Ez az első kiadványom, ami világszerte jelenik meg, szóval ez olyan, mint egy debütáló album. Most már megvan az a magabiztosságom, hogy tudjam, mit csináljak, ami a legmegfelelőbb számomra.
-Kik voltak hatással rád? -Úgy nőttem fel, hogy azt hallgattam, amit a szüleim. Ezek inkább folk-hatású előadók voltak. Amikor a városba költöztem, elkezdtem eljárni a barátaimmal és más zenéket hallgatni – például Robyn és Dragonette -, ami által rájöttem, hogy erősen vonzódom a pophoz.
-Mi a célod a zenéddel? -Vissza szeretném hozni a tiszta pop hangzást – olyan dolgokról írni, amitől jól érzed magad, és amitől remélhetőleg táncolni akarsz, énekelni és megmozdulni.
-Világszerte híres lettél, miután megjelent a Call Me Maybe. Megváltoztatott? -Néha nagyon szürreális számomra, mondjuk ha visszanézek úgy két évvel ezelőttre és a mostani karrieremre. Először a focista anyám furgonjában, a srácokkal turnéztam Kanadában. Házi készítésű vacsorákkal fizettem nekik, mert másra nem volt lehetőségem, a fellépés után pedig rohantunk a „merch” asztalhoz, hogy eladjuk a pólókat. Mostanában az energiámra más téren van szükség, például kreatív értelemben – mit szeretnénk a „merch”-ben árulni, hogy nézzen ki és hogy adjuk el stb.
-Hogyan maradsz a földön? -Emlékszem, mikor játszottam a kis árva Annie-t a gimiben. A hetekig tartó próbák után a végén sírtam. Azt mondtam a szüleimnek: „Istenem, mi van, ha ennyi volt? Igazán ezt akarom csinálni. Mi van, ha ez volt életem nagy pillanata?” Ekkor jöttem rá, hogy a gyors hírnév túl nagy nyomással jár, és hogy nagyszerű lenne, ha természetes maradhatnék, lassan felemelkedve. Emellett nagyon jó és támogató család vett körül. Csodálatos barátaim vannak és még mindig ugyanaz a banda.
Nyomj egy tetsziket, ha szereted a zenét.
-Mit csinálsz szabadidődben? -Szeretem a házibulikat. Ha viszont több szabadidőm van, akkor háziasszonykodom. Süteményeket és muffinokat készítek, könyveket olvasok, elmegyek túrázni – szokásos kanadai dolgokat csinálok.
-Tudod még követni a Call Me Maybe különböző internetes átiratait? -Sokat láttam közülük, de lehetetlen, hogy mindet megnézzem. A családom szokta átküldeni az igazán jóknak a linkjeit. Valójában ez hihetetlen, mert van egy fiatalító hatása a dalnak. Úgy értem, többször énekeltem ezt a számot, mint általában énekelnek egy dalt, de a feldolgozások és paródiák miatt új életre kelt.
-Mi a legfurcsább rajongói ajándék, amit valaha is kaptál? -A szülővárosomban megkértek, hogy a polgármesterrel együtt zsűrizzek a sütőtök-faragási versenyen. Volt egy lelkes rajongó, aki az arcomat faragta ki a tökből, ami eléggé nyugtalanító volt.
-Mi volt a legkínosabb rajongói incidens? -Az egyik rádióállomás megkért, hogy hívjak fel egy lányt meglepetésként. De a mamája válaszolt, aki nem tudta, hogy a lánya nevezett adott versenybe, ezért gyanakodva fogadta a hívásomat, és nem akarta engedni, hogy beszéljek vele. Ez mind élőben zajlott, és különösen kínos volt.
-Az emberek mondják neked az utcán, hogy Call Me Maybe? -Határozottan igen. Egyszer a repülőtéren voltam, jött egy lány, és énekelni kezdett. A végén csak tapsolni tudtam. Kínos volt, de imádnivaló.
-Mi a legjobb dolog a hírnévben? -Nagyon izgalmas, hogy annyit utazhatok, amennyit csak akarok. Felnyitja a szemem, amikor látom, milyen hatalmas a világ. Vannak helyek, amivel abszolút nem vagyunk tisztában. Látni akarok dolgokat, hazavinni, és beépíteni a saját életembe. Néhány napra majd Japánba is el fogok menni, ami igazán izgalmas lesz.
-Mi volt az utolsó üzenet, amit elküldtél? -Küldtem egy üzenetet, hogy nem tudok menni, mert az Egyesült Királyságban vagyok, ezért a telefonom nem elérhető. A családomnak küldtem, tudatva, hogy Európában vagyok.
-Mi az a pillanat, amit leginkább elfelejtenél? -Volt, hogy egy csillogó ruhát viseltem a színpadon, de elfelejtettem vinni hozzá a sortot, és a színpad előtti sorokban mindenki láthatta a rózsaszín fehérneműmet.
-És mi az jelenleg, amit soha nem szeretnél elfelejteni? -Mexico City, a legnagyobb koncertem, 300 ezer emberrel.
Hírek
