˝Megszakítottam magammal a kapcsolatot…˝- interjú Lerch Istvánnal

Egy kiváló zeneszerző - aki nem mellesleg varázslatos ujjú billentyűs – lelkesen készül nagyszabású születésnapi hangversenyére a magyar zenei élet legrangosabb szentélyében, a Művészetek Palotájában. Akinek pályafutása legszebb darabjai csendülnek fel október 4-én a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadán, háta mögött a dzsessz és a rock válogatott muzsikusaival. És szintén nem mellesleg - egy komplett szimfonikus zenekarral. Az Erkel díjas Lerch István különleges előadókat lát vendégül koncertjén.

– Bár ránézésre nem látszik rajtad, idén szép, kerek évfordulót ünnepelsz. Hogyan érzed magad ebben az állapotban?
– Ismerek egy jó mondást: nem az a fontos, hogy mennyi év van az életedben, inkább az, mennyi Élet van az éveidben. Amíg ugyanúgy tudok lelkesedni, és készülődni az újabb megmérettetésekre, mint harminc évvel ezelőtt, addig nem érzem magam hatvannak... Viszont nagyon aggaszt, hogy ebben a korban sajnos egymás után mennek el kollégáim. Pedig régen azt gondoltam, mi zenészek örökké fiatalok maradunk és sosem halunk meg…

– Ritkán lépsz közönség elé, elég nagy a csönd körülötted. Nem hiányzik a sürgés-forgás?
– Az elmúlt időkben inkább a nagyobb szabású feladatokra koncentráltam. 2001-ben harminc éves zenei pályafutásomat ünnepeltem a Kongresszusi Központ színpadán, három évvel később már az 50. Szimfóniát mutattuk be ugyanott, ami egybeesett ötvenedik születésnapommal. 2009-ben Slágerek Szimfóniája címmel – ami köztes rendezvény volt az „ötvenes” és a most készülő között - Caramellel, Sebestyén Mártával és egy kamarazenekarral csináltunk hangversenyt. Az 50. Szimfóniával meghúzott vonalat azóta is viszem tovább. Kisebb előadásoknak nem nagyon látom értelmét, állandó zenekarom sincs; nem kapkodom el, kivárom a megfelelő alkalmat és inkább nagyobb lélegzetű dolgot hozok létre.

 Csatlakozz, ha kedveled a retro magyar dalokat. 

– Milyen tapasztalatokat szűrtél le az említett rendezvényekkel kapcsolatban?
– Ismert, a V’Moto-Rock- korszak lezárásával a szólópályát választottam. 1994-ben, Horváth Charlie első szólólemezének megírásakor, mint szólista „megszakítottam magammal a kapcsolatot”. Egészen 2000-ig csak vele foglalkoztam, ami – mondanom sem kell – nagy örömömre szolgált, ugyanakkor kíváncsi voltam, ennyi szünet után mire lennék képes egyedül. Ekkor megcsináltam (leszámítva a válogatás albumot) harmadik szólólemezemet, a Good bye-t. Aztán rádöbbentem, hogy már harminc éve vagyok a pályán, és kitaláltam a 30 év zene című jubileumi koncertet, ami CD-n is megjelent. Majd sorban jött a többi rendezvény, de hosszabb szünetekkel. Azért nem csinálok sűrűbben koncerteket, mert aki ismer, tudja hogy lelkiismeretes, maximalista ember vagyok, szükségem van az alapos felkészülésre. Soha nem dolgoztam menedzserrel, mindent én tartottam kézben, ami persze nagyon kimerítő. Egyetlen egyszer tettem kivételt – az is perrel végződött… 

– Sokkal kellemesebb téma az 50. Szimfónia című projected, amelynek első része a klasszikus zene világába kalauzolta a nézőt. A hetvenes évek eleji progresszív muzsika és a szimfonikus interpretáció tulajdonképpen nem is esik annyira távol egymástól. Mondhatjuk, hogy visszakanyarodtál a kezdetekhez?
– Hadd idézzem nagy múltú és nagy formátumú kollégám, Wolfgang Amadeus Mozart válaszát, mikor zeneszerzői tevékenységéről faggatták: mindig ugyanazt a zenét írtam, csak egyre jobban! (nevet) Az 1700-as évek végéről beszélünk, mikor a művészeteket illetően meglehetősen kötött szabályok voltak érvényben. Az eltelt több mint kétszáz évben csak a komolyzene keretein belül nem kevés műfaj született, és akkor még nem beszéltünk a kortárs muzsikáról. 1960-ban berobbant a Beatles, s vele mindaz, ami engem is elindított. S, ha a mai napig csak a Beatlesből táplálkoznék, akár az is elég muníció lenne! A „fiúk” már annak okán is példaképeim, hogy ők is az újat keresték, hangzásokkal, hangszerekkel, stílusokkal kísérleteztek; a muzsikálásról magam is hasonlóképpen gondolkodom.  A mostani koncerttel úgy tűnik, mintha visszanyúltam volna a gyökerekhez; ám, ha belegondolunk, szakmai pályám mégis csak a komolyzenével kezdődött. Éppen ezért örülök, hogy az 50. Szimfónia után kaptam egy újabb lehetőséget a hatvanadikra…

– A kilenc évvel korábbi Concert Symphony Orchestra helyett ezúttal az MR 2 Szimfonikusok zenekara adja a nagyzenekari kíséretet. Újabb lehetőséget említettél: eszerint az 50. Szimfónia után most a 60. jön?
– Gondolkodtam rajta, de végül Lerch István és az MR 2 Szimfonikusok lesz a koncert címe…

– … ahol a régi dalok természetesen kihagyhatatlanok. Friss hangszerelést, ezen belül olyan verziót ígértél, amely most debütál közönség előtt. Mi változhat az említett korábbi produkcióhoz képest?
– Az 50. Szimfóniában írtam egy negyvenöt perces mini-szimfóniát, amelyben a legnépszerűbb dalaimból, filmzenéimből összefűzött részletek hangzottak el. Mindezt instrumentálisan, saját zongorajátékommal adtam elő, mögöttem a szimfonikusokkal. Ezzel szemben a most elhangzó huszonkét dal úgy, ahogyan megírtam őket, az eredeti verzióban, de szimfonikus hangszereléssel szólal majd meg. A legtöbb dal születésekor már így szólt a fejemben. Ott van például Charlie egyik nótája, ahol szintetizátorral helyettesítettem a nagyzenekart. Mivel koncerteken ez nem lett volna hatásos, ezért inkább nem tűztük műsorra. Kovács Kati egy régi dala is hasonló módon készült, amelyek most az akkori elképzelésem szerint csendülnek fel. Mindezt csodálatos születésnapi ajándékként értékelem.

– A fellépő vendégek személye mindeddig nem volt publikus. Tudhatók, hogy kik lesznek a közreműködők?
– Persze, már nem titok. Charlie-t semmiképp sem hagyom ki, ott lesz Tóth Vera, Fábián Juli és a Bolyki gospel kórus. Ők negyvenen jönnének, ami azért lesz érdekes, mert már én sem nagyon férek el a színpadon... A két lány két különböző karakter: Vera a „nagyéneklős” Malek Andi, Kovács Kati, V’Moci számokat, míg Juli a dzsesszes, kissé lazább dalokat adja elő. Megszólalnak duettek is, de hogy ki-kivel lesz párban, maradjon meglepetés!

– Mindig is szeretted, pártoltad a fiatal tehetségeket. A 2004-es koncerten a rockzenekar olyan ifjú titánokból állt össze, akik a közönség számára jórészt ismeretlenek voltak. Ezúttal is hasonló felhozatalra számíthatunk?
– A fiatalokon kívül az „öreg” profikat is szeretem. A basszusgitáros Latmann Béla lesz, akinél jobb és stabilabb nem nagyon kell, gitárosnak Hrutka Robit hívtam, stílusa nagyon passzol az enyémhez; sound-mániás, ráadásul a vokálba is besegít, hiszen nagyon jól énekel. A doboknál-perkáknál Szendi Gabi ül, akivel – Hrutka Robival egyetemben – már 1991-ben zenéltem.

– Folynak a próbák?
– Igen, kiszenekari szinten elkezdődtek, ezt hamarosan négy próba követi a rádió 6-os stúdiójában a szimfonikusokkal, állandó próbahelyükön. Most kicsit nyugodtabb vagyok, mint tíz éve, mert az „ötvenesnél” a nagyzenekarral csak két próbára volt lehetőségünk. „Életveszélyes” volt, de ahogy mondani szokás, a majré összerántotta. Ezúttal jobb a helyzet, bár a bennfentesek tisztában vannak vele: mindig érhetik meglepetések az embert.

– Milyen utóéletet szánsz az előadásnak? Meg lesz örökítve CD-n, illetve DVD-n?
– Lesz valamilyen utóélet, de ez maradjon meglepetés! Az élő koncert varázsát egyébként sem pótolhatja semmi.

– Hegedűs István –

[2013.09.25.]