Steven Seagal Budapesten - képekben

A  Steven Seagal's Blues Band egy igazi zenei érdekesség a hazai színpadokon, mert úgy tűnik kevés olyan hasonló és pláne teljesen autentikus, azaz a blues tágabb hazájából az USA-ból érkezett zenekar tud megmutatkozni itthon mint ők. Lehet, hogy a kinti vidéki pub-ok vagy klubok színpadain is előfordulnak szép számmal hasonló zenét játszó és hasonló kvalitású zenekarok, de itthon ebből az eredetiségből aránylag kevés látható, hallható.

Tizenkét évesen kapa meg az első gitárját, és onnantól kezdve semmi mást nem játszott rajta, mint blues zenét. Azóta együtt zenélt a legnagyobb blues-legendákkal: BB Kinggel, Bo Diddley-vel, John Lee Hookerrel és a legnagyobb példaképével, Clarence “Gatemouth” Brownnal, aki a Katrina hurrikán áldozata lett. B.B. King soha nem mulasztotta el megemlíteni, milyen nagyszerű gitárosnak tartja őt.

Édesanyja bíztatására adta ki első albumát Songs from the Crystal Cave címmel, amely a legsikeresebb lemezek között volt Európában. A blues mellett a pop, a jazz és a reggae keveredik a korongon, és Stevie Wonder harmonikaszólóját is hallhatjuk rajta. 2007-es albumán látszik, hogy hű marad a letisztult blues gyökereihez.

A Mojo Priest című albumának dalai jól tükrözik milyen zenei hatások érték Seagalt, aki a történetmesélést a lehető legügyesebben valósítja meg dalain keresztül. A kritikák szerint ez az egyik legjobb valaha megjelent blues album, amelyen nemcsak a színész finom gitárjátéka, de olyan blueslegendák “esszenciája” is egyesül, mint Muddy Waters, BB King, Bo Diddley, Robert Lockwood Jr, Ko Ko Taylor, James Cotton, Willie “Pine Top” Perkins és Hubert Sumlin.

Steven olyan képviselője a műfajnak aki megmutatja ennek az egyszerű elemekre épülő zenei irányzatnak az érdekességeit, de úgy, hogy azt egy kicsit mégis más köntösbe öltözteti, és ez pedig a rock. Egészen érdekes és magával ragadó élmény volt élvezni a koncertet, és nem azért mert egy világhírű filmjeiről ismert színészt láttunk a szinpadon, hanem azért mert egy nagyon jó zenét halottunk, és nem igazán jutott az eszembe, hogy ő a Steven Segal akivel nem érdemes packázni – természetesen az életben sem, mert ő igazi, nem csak eljátsza, hogy fantasztikus verekedő, hogy egy sportember.

Igaz, kicsit el is ersztette magát nem tűnik annyira fittnek mint a filmjeiben láttuk. Van rajta súlyfelesleg rendesen, ami persze csalódás volt, mert az ember a hőst várta a vászonról, és helyette egy blues gitáros jött. De nem volt baj mert ez az este most nem egy film volt az igazság hősével aki hatalmas pofonokat osztogat, hogy érvényt szerezzen annak, hanem a blues, és abból is egy nagyon komoly, átélt és igényes változat. Nem volt itt semmi sallang vagy virga gitározás, mert ez nem erről szólt, csak nagyon zúzós, valami blues-rock szerű nagyon igényes blues zene, ami nagyon jól meg volt hangszerelve. A vokálos csajok bombán szinezték ki a hangzást és a hegedű és a szintetizátorok, a Hammond is nagyot ütött.

Valójában tényleg Steven Segal-os volt az egész, olyan mint amilyennek a filmjeiből ismerjük olyan mint amilyenek azok a sztorik. Igazi, őszinte és nem egy túlbonyolított, nehezen érthető történet. Ehez a zenéhez nem kell úgy játszani mint Brett Garsed, vagy Al Di Meola, ennek a műfajnak egészen más a lényege, mást szeretne megmutatni a zenéből, avagy inkább más nyelven akar történeteket mesélni. Steven gitár játéka nem él különös hangszeres virtuózitással de a blues műfajhoz illeszkedő tradicionális hangvételű virtuózitást amely finoman festi alá a dal történetét, tökéletesen hozza úgy, hogy egyéni hangvételt is hordoz.

A koncertre elhozta magával fantasztikus és autentikus blues gitár gyűjteményének jónéhány darabját (legalább 500 ezer dollár értékben) amelyeket meg is mutatott a közönségnek, amint sűrűn cserélgette őket a számok között, hogy mindegyiket megszólaltassa. Ő énekelte végig az egész koncertet és olyan fergeteges hangulatot varázsolt, hogy a közönség végül felugrálva a székekből táncra perdült és a lábaival is felvette a blues ritmusát. A publikum megkapta a beleélést és az igazi zenét egy profi zenésztől, aki odaadja a szivét, és élvezi mikor játszik, és ez jelenti minden koncert lényegét mert csak akkor jöhet létre a csoda, és ami ezen az estén is ott volt.

– Endre –

[2014.07.01.]