Álmodtam, vagy megtörtént?! - Incognito koncert Siófokon
Az egész olyan álomszerű…a kedvenc zenekarom, tőlem szinte karnyújtásnyira, szeretett barátaim között ugrálva élhettem át. Ez volt az Incognito koncert Siófokon.
Pedig rémálomnak indult. Folyamatosan figyeltük a neten, hogy lemondják-e a bulit az ítéletidő miatt. Azt írták, 19 órakor eldöntik…A gitáros barátomat (nevezzük mondjuk Tibinek) össze kellett szednem Budapesten, a város másik felén, mert ott ragadt a viharban. Az úton szlalomoztam a leszakadt ágak között, és közben arra gondoltam, hogy ha esik, ha fúj, én akkor is ott leszek. De vajon a zenekar is ott lesz??? A másik barátom (ő legyen mondjuk Hanna) épp bosszankodott, hogy késünk, míg a harmadik ( ő most legyen Linda) bőrig ázott, amíg a kaputól megtette a kocsiig tartó 6 méteres utat…egyszóval minden adott volt egy kudarcba fúló estéhez…
A bedöglött benzinkút, a kis bádogautónkat ide-oda pofozó vihar, és a gps régi szoftvere sem tántorított el minket, és végül odaértünk.
Kiszálltunk a kocsiból, és az eső és szél megszűnt! Olyan álomszerű volt…
Az első feladat a kezünkben lévő két felesleges jegy eladása volt. Már kezdtem volna elengedni a dolgot, amikor megjelent Ónodi Eszter, a színésznő! Esküszöm, hogy ugyanolyan gyönyörű, mint a Valami Amerika 1 idején, sőt, szerintem ugyanazzal a bringával jött, mint amit a filmben használt („…vagy talán ez is csak álom…”-énekelné az Első Emelet.) Leszólítottam, mondtam, hogy mindegy, mennyiért, csak vegye már meg, be akarok menni…és megvette.
Linda, Hanna, Tibi és én egy szuper helyen ültünk le a hatodik-nyolcadik sor környékén (hm, ülni egy ilyen koncerten??? Furi lesz, gondoltam, de nem maradt időm filozofálni). Abban a pillanatban, 20:20-kor színpadra lépett az INCOGNITO!
Uh, ez marha jól szól! Rögtön megállapítottuk, pedig az első egy-két nótánál még nekem nagyon hangos volt a konga, és összefolyt a basszus…aztán ez is megszűnt, és később már csak a könnyem folyt össze…Szóval le a kalappal a hangosítók előtt, középen és legelöl is nagyon jól szólt!
Fröccsöntött műanyag székben táncolni nem olyan nagy buli. Erre mások is rájöttek, kezdett az oldalsó közlekedőre, a székek mellé szállingózni pár ember. Közben lement az első pár nóta: Step into my life, Goodbye to yesterday, N.O.T., It’s just one of those things, I love what you do for me, I see the sun. Itt már nagyon nyomta mindenemet a szék, és a Still a Fried of mine alatt Tibivel (és persze sokakkal) már legelöl roptuk. A Colibri már eredetileg is úgy van megírva, hogy világvége basszusgitározás folyik benne végig, de élőben erre még Francis Hylton rá is tesz pár lapáttal: olyan helyeken díszít, és olyanokat, ami egyszerűen elképesztő! Mindezt a legnagyobb természetességgel és lazasággal csalogatta elő a négy húros hangszeréből, ami aztán egy fridzsider méretű erősítőbe volt bedugva…
Matt Cooper is óriási fazon, úgy tolja a billentyű szólókat, hogy az ember kizártnak tartja, hogy még sosem szeretkezett a hangszerével…
Na a perkás Joao Caetano és a dobos Francesco Mendolia szólója alatt még próbáltam összeszedett lenni, pedig a két ufó kitett magáért. Mindketten parádéztak a hangszereiken, emellett egy jól kitalált, ügyesen felépített és nagyon összeszokott „kis” szólót rittyentettek nekünk.
A Brazilian love affair és a Hats alatt már elég durva hangulat alakult a színpad előtt. A fúvósok is brillíroztak, és jól is szóltak!
Jellemző, hogy ezt már a csajok sem bírták ölbe tett kézzel nézni: Hanna és Linda is csatlakozott hozzánk elől. De ami innentől kezdve történt, arról túlzás nélkül csak szuperlativuszokban lehet beszélni, ha lehet egyáltalán szavakba önteni.
Jött ez a Törékeny Istennő, ez a csodalény, Katie Leone, és a Good love-ban egy akkorát énekelt, hogy ott bennem picit elszabadult a pokol. Imádom a duzzadó ereket a nyakán! A lehető legkomolyabban állítom, hogy ott ő valami egészen rendkívülit, valami forradalmian újat tett le az asztalra. Sírtam. Tényleg.
Aki komolyabban foglalkozik az énekléssel, mindenképp nézzen utána. Kiül az arcára a megszállottság, és tolja…nagyon-nagyon tolja…hátborzongató módon! Valahogy úgy (kicsit még jobban), mint ezen a korábbi videón (figyelem, gyilkos dobos csemege 1:50-nél!)
Nagyon komoly íve lett a bulinak a végére! Óriási hangulat volt, és minden olyan tökéletesnek tűnt. A Balaton szélén úszkáló tollasokon nem volt annyi lúdbőr, mint rajtam…Imaani, a „régi-új” énekesnő „természetesen” brutálisan odatette magát. Ő a tipikus feka torok mintapéldánya. Tommy Momrelle is kőkemény volt persze. Jöttek a slágerek is szépen sorban: Don’t you worry, As, Nights over Egypt, Step aside, Everyday, Talkin’ loud, Always there.
Jean-Paul Maunick, alias Bluey, a zenekar gitáros-atyja pedig nem beszélt hozzánk a zenéről: prédikált nekünk róla. Alázatos csodamuki ő is, ráadásul a koncert egyetlen gitárszólóját is a másik gitáros (merthogy kettő volt!) tolta. Na ő sem viccelt…
Két napig gondolkodtam ezen, de rájöttem: ez volt életem legjobb koncertje! Valami olyasmit adtunk egymásnak a színpadról, és a színpadra, amit ott mindenki egyértelműen átérzett. Majd felmentem Katie Leone facebook oldalára, ahol áradozik a magyar közönségről, hihetetlennek és fantasztikusnak definiálva minket. Ő is élete talán legjobb koncert élményeként emlékszik a siófoki bulira!
Hírek
