Quimby gyógyír másnapra 

Január elseje. A belváros még őrzi a tegnap este romjait, akár egy apokaliptikus film díszlete, a többség épp lencsébe fojtja a másnapot, és másra sem vágyik csak a paplan melegébe bújtatni a fejfájást, a MOM Kulturális Központ előtt azonban nincs szabad parkolóhely. Ez alatt az összes környező utcát is értem, hiszen legalább egy húsz perces keringőbe telik mire végül feladom és más megoldás után nézek. Mert ez ma január elseje, és ilyen ez a Varázszene.

Idén második alkalommal lehettem részese a Quimby népszerű újévi hagyományának, ami vegyes érzelmekkel töltött el. Első körben persze előbújik az emberből a tinédzser rajongó lány, aki alig várja, hogy végigénekelje azokat a számokat, amik végigkísérték szinte egész életében, vagy legalábbis amire vissza tud emlékezni. Aztán akad egy kis büszkeség, hogy hiszen én ezt már ismerem, és amíg páran még elveszetten bolyonganak ebben az ismeretlen, földön ücsörgős Quimby univerzumban, én már tudom, hova teszem a babzsákom, ahol a legjobb az akusztika. Majd ott az aggódás, hogy vajon Kiss Tibi náthás-e még, hogy ma este milyen ez a Quimby, mert az utóbbi időben sajnos néha nem olyan, mint amikor olyan, amilyen, és hogy vajon az első, egészen hihetetlen élmény valóban annyira hihetetlen lett volna, ha nem az az első. Mert az ember önkéntelenül is hasonlít ugye, és én először kerültem abba a helyzetbe, hogy volt is mihez.

Szóval kicsit feszengve, de többnyire izgatottan ücsörögve várom, hogy elkezdődjön az a bizonyos varázslat. És amikor elkezdődik bebizonyosodik, amit mindig is sejtettünk, ez a másnapos Quimby a legjobb fajta Quimby.

Ahogyan az lenni szokott, ennek a mai napnak sincsenek írott szabályai. “Az első négy számot kitaláltuk” kezdi Kiss Tibi a második után. “Még maradt kettő”. A negyedik végeztével beindul a bekiabálós módszerrel működtetett kívánság gép, és bár egy-két javaslatot nem annyira szeretnének meghallani – “Hát ezt most így nem tudjuk, de majd legközelebb felkészülünk jobban”-, a többség vágya azért teljesülni látszik.  Egy kicsit még rozsdás a gépezet, mindenki fáradt persze, de a szünet előtti utolsó számmal Livius megfújja az ébresztőt. Leszek ma én a tiéd!

Ami ezután történik az pedig színtiszta varázszene. Az improvizálós, AC/DC és Mission Impossible feldolgozások közé beékelt, néha elfelejtett dalszövegű számok hallatán kicsit olyan érzése támad az embernek, mintha mi mind beültünk volna aznap estére a Quimby nappalijába, ahol ők zenélnek, mert szeretnek zenélni, és ez minden percben látszik is rajtuk, mi pedig csak tátott szájjal lessük, hogy ez mennyire király már.

Néha még mindig elképeszt, hogy mennyi különböző és különleges hangszert tudnak megszólaltatni amivel elérik ezt a szinte másvilági hangzást. Például megtanulhattuk, hogy milyen hangon szól az orrsíp, ami vitathatatlanul a világ leggusztustalanabb hangszere. “Ezt azért nem kérnéd kölcsön.” Vagy ott van Tibi híres hangosbeszélője, ami a torzításon kívül rengeteg beépített hangeffekttel is rendelkezik, amik persze szintén szerves részeit képezik egy-egy jól ismert dalnak. Mert hát hány olyan zenekart tudunk ugye, ahol a művészi pontossággal megszólaló szirénák már meg sem lepik a közönséget. Azt a közönséget, amiben ugyan úgy végigénekli az összes számot az idős hölgy a hátsó sorban, ahogyan Búvóhelyért jelentkezik a kislány az elsőben, és amiben Gyújtsatok lámpát! felszólításra egyszerre égnek szentjánosbogarakként a fények mindenki kezében. Mert mindenki talál magának valamit, amitől ez a Quimby egy kicsit az övé is lehet. Ez is ennek a varázslatnak része.

Ma este azt hiszem mindenki a legjobb formáját hozza, ami felüdülést jelent az elmúlt pár hónap kissé fáradtkás hangulatú koncertjei után. Mindenre van persze magyarázat, hiszen, ha minden igaz, nemsokára gazdagabbak lehetünk egy új lemezzel, ami sok stúdiómunkával jár, az meg hát fárasztó folyamat. Kiss Tibi észrevehetően kevesebbet fúj orrot, mint általában, Livius maga az energia, Dódi fantasztikus fúvós szólói után még énekileg is mindenkit lenyűgöz, Faszi a nemzet metronómja és ezen nincs is mit magyarázni, Fefe “szétszólózza magát”, aminek mindenki örül, még ő is meglepően élvezi a mikrofon közelségét, Sziszi élete első bakijának pedig mind fültanúi lehetünk, amitől megint különlegesebbé válik az este. A két vendégszereplő, akik már szinte állandósuló résztvevők, Varga Gábor gitáron, és Gábor Andor (Ufó) pedig ütőshangszereken bizonyítják elképesztő zene iránti tiszteletüket és szeretetüket, és adnak valami megismételhetetlent az este.

Egy szó mint száz, idén is remek gyógyírként robbant a Quimby a másnapra, és bár szerkezetileg hasonlított az első tapasztalataimra, mégis valami teljesen más volt. Hiszen talán pont ez a Varázs a Zenében, hogy minden egyes alkalommal valami más, valami megismételhetetlen. Kicsit fáj azért a szív, amikor egy-egy régi kedvenc a feledésbe merül, és a Libidóból szövegileg is már csak a címre emlékezünk, meg fáj, hiszen most, hogy végre megint láttunk egy igazán Quimbys Quimby-t, hosszabb pihiszünet következik koncert ügyileg. Egészen májusig ugyanis Quimby hiány lesz a piacon. De azért főleg örül a lélek, mert nem is olyan sokára már jöhet is az új lemez, és mert mi mind most gazdagabbak lettünk egy élménnyel, ami csak a miénk, “varázszenéseké”, és ami csak egyszer volt, és többet nem jön el.

Na de hol van az a vég, aminek eleje sincs még? Hol lenne, ugyan már, Jó éjszakát!

Bacsa Dóri

[2016.01.14.]