Schrott Pétert már ismerni lehet a The Voice nevű tehetségkutatóból, vagy épp a Tűzmadár zenekarból, de annyi minden mellett, ezekről is mesél nekünk az elkövetkező pár percben. Ahogy a többiek is. Tehetségesek, lelkesek, és nem csak próbálkoznak, hanem csinálják is: ez az életük. Interjút készítettünk a „Continoom”-mal, akik legközelebb a Backstage Pubban lépnek fel, június negyedikén. Olvass, ismerkedj velük, és gyere el!
Hogyan mutatnátok be egymást egy szóval?
Schrott Péter: Zsolti egy jóforma. Ezt így egy szóval. Gieszer Zsolt Gáborról: Precíz. Rohoska Gábor Svajcsik Péterről: szaki Svajcsik Péter Schrott Péterről: vezető.
Röviden összefoglalva, honnan számítod a zenei életed indulását?
Schrott Péter: A Tűzmadár zenekar volt a kiindulópont, ami még egy létező formula, időközben voltak mindenféle tévés-, (The Voice – Magyarország hangja), színházi szereplések is (Iseumi fesztivál, Jézus Krisztus Szupersztár, Jézus szerepe), bár azért megmaradok a könnyűzenei színpadnál, azt gondolom. Amióta a „Continoom” elindult, azóta érzem azt, hogy teljes a szabadság a zenei életemben.
Maradjunk kicsit itt… Belecsöppentél egy tehetségkutatóba is, hogy kell ezt elképzelni?
A tehetségkutatótól felhívtak, mert próbáltak már valamennyi előélettel rendelkező énekeseket keresni a műsorba, ezért is zeneibb volt ez a fajta tehetségkutató, mint mondjuk az X-Faktor. Kicsit megpróbáltak rámenni egy zenei minőségre, ami szerintem nagyjából sikerült is, viszont aztán kezdett elbulvárosodni az egész a vége felé, az annyira már nekem személy szerint nem tetszett. A lényeg a lényeg, hogy felhívtak, bementem egy meghallgatásra, ahol mondták, hogyha van kedvem, akkor induljak, mondom, nagyon ilyen rockerforma még nem indult ilyenen, vagy ha igen, nem jutott sokáig, hát nagy esélyt nem láttam rá, de megpróbálni mindent lehet és kell is, s végülis bejött, tízedikként végeztem. Ha lehet azt mondani, akkor a legjobb rock hangként. De hát tiszavirág-életű ez a TV minisztárkodás… J
A közeljövőben még tervezed, hogy ilyenfajta irányba megy el a Continoom?
Gondolkodtunk egy újabb tehetségkutatón zenekari szinten, de aztán azt arra jutottunk, hogy sokkal értékesebb egy banda, ha alulról törekszik fel és úgy csinálja, szóval szélességi építést végzünk, mintsem mélységit.
A tipikus, „hogyan indult a zenei életetek” kérdést folytassuk… Kezdjük a dobossal most. Mikorra tehető a bekerülésed ebbe a világba?
G. Zsolt: Nekem még hatévesen indult, hogy valami hangszeren, először gitáron akartam játszani. Másodiknak a dob tetszett, s végül azért maradtam ennél, mert anno még az iskolában nem lehetett gitáron tanulni, csak dobolni vagy valami más ütőhangszeren játszani. Így kezdtem el, majd megszerettem, és sokfelé, sok mindenkitől tanultam, de legjobbnak végül a magántanár bizonyosult, igaz az a legdrágább meg minden, de csak velem foglalkozik, s nem az van, mint egy iskolában… Félév alatt én a magántanárnál annyit haladtam, mint mások nyolc év alatt az iskolában. Olyan 15 éves koromig tanultam így, majd utána inkább már csak magamat fejlesztettem. Tanítani is elkezdtem olyan 3-4 éve, van pár tanítványom is. Kettő, kettő és fél honapja pedig lassan a „Continoom”-ban vagyok benne, jól érzem magam, tetszik a közeg is, barátaim is lettek és nem csak zenésztársaim.
Hogy csatlakoztál az együttesbe?
Igazából úgy mondanám, hogy hirdetés által találtuk meg egymást. Beajánlottak…
Soha nem bántad meg, hogy nem a gitár mellett döntöttél, hogy nem azt csinálod?
Azaz igazság, hogy egyszer-kétszer jó, meg vettem is magamnak gitárt, tudok otthon gitározgatni, hogyha akarok, viszont azt vettem észre, hogy magamtól annyira nem kezdek neki csak egy pár dallamnak, amit le tudok játszani. Igazából, ha megbántam volna, akkor úgyis elkezdtem volna, mert én olyan típusú vagyok, hogyha valamit szeretnék, akkor előbb-utóbb teszek is érte, hogy meg is csináljam. Ha meg annyira vágyom rá, akkor majd a dob mellett kitanulom azt is.
S vajon a basszusgitárosnak, neked hogy kezdődött az egész zenei életbe belecsöppenés?
R. Gábor: Nem is tudom, már visszagondolni is sok, úgy 11-12 éve kezdtem el, viszonylag végülis idősen, így nem a klasszikus kisgyerekkori zenélés volt. A „Moszkva bisztróban” ültünk, ahol megbeszéltük a barátaimmal kicsit sör-mámorosan, hogy alapítunk egy zenekart. Senki nem kezdett el zenélni, én voltam az egyetlen, aki ezt komolyan vette, és elkezdtem basszusgitározni Temesi Bercinél még annak idején. Végigjártuk a kezdőzenekari lépéseket úgymond, megvolt a garázs, a punk-rock zenekar… Pont itt a fellépő srácokról eszembe jutott, hogy még az „Ivan and The Parazol”-ból a Simikével, a dobossal, vele volt az első közös koncertünk a „Rocktogon”-ban, és nagyjából hasonló számokat játszottunk, „American Idiot” meg minden hasonló szám lement. Aztán később, néhány évvel rá a Kőbányai Zenei Stúdióban folytattam a zenélést, elég sok mindenbe sikerült belekóstolni, tehát megvoltak a rendezvények, megvolt az elején az a kisgarázs-zenekar és más egyéb bandák is, de így mostanra, kicsit több mint 10 év után odajutottam, hogy igazán az önmegvalósításban és a saját zenekarban látom az élményt, miután egyébként megélhetési zenész nem vagyok. S ez az, ami igazából örömet ad, és amit szívesen csinálok.
Utolsóként, neked, a másik gitárosnak, milyen a zenei múltja?
Sv. Péter: Én nagyon fiatalon, ötéves koromban jártam előkészítőre, ott ugye szolfézzsal kezdtem, majd az első hangszerem fúvós volt, a minden fúvós alapja, a furulya. Innen mentem át klarinétra, amit hat évig tanultam és csináltam, majd elkerültem Esztergomba, és ekkor léptem ki inkább a könnyűzenei világ vonalára, addig főleg csak klasszikusokat és Beatlest hallgattam, semmi mást.
A Beatles az miért, mi fogott meg bennük?
Mert annyira fantasztikus és zenei és tökéletes zene, hogy nem volt kedvem mást hallgatni. Se rádiót, se tv-t, semmit. Hogy melyik tőlük a kedvenc albumom, az mondjuk már könnyebb: az „Abbey Road”, és a „Help!”
Rendben, akkor térjünk vissza a múltra…
Igen, itt, Esztergomban kezdtem a könnyűzene felé nyitni, és kacérkodtam a gitárral, de mivel bátyám is gitározik, a „Mary Popkids”-ban játszik jelenleg, így akkor úgy voltam vele, hogy legyen a basszusgitár, mert nehogy azt mondják, a bátyámat majmolom. De egy év basszusgitár tanulás után csak átváltottam gitárra, mert nem éreztem magaménak azt a hangszert, s a bátyám terelgetett is ezen az úton, úgyhogy sokkal jobban sült el, mint ahogy az elején féltem ettől. Ez 2001-ben volt, ekkor kezdtem el a basszusgitárt, 2002-ben, novemberben lett meg az első gitárom. Ezen az úton haladtam tovább, amikor is közben bejött mellé pár másik hangszer, a citera például, a dob az ilyen hobbiszinten, a szájharmonika egy kicsit, de az inkább csak amatőrszinten. Elkezdtem énekelni is, s már olyan három éve énektanárhoz is járok. De a főhangszerem az mindig megmarad, ami a gitár, a dob, és az ének, a többi csak van. S most ugye van a „Continoom”, amibe én később csöppentem bele…
Minek a folyamán kerültél bele a „Continoom”-ba?
Peti elindította ezt a projectet így egymaga, egy személyben, én pedig figyelemmel kísértem, kacérkodtam is ezzel a fúziós dologgal, úgyhogy nekem kifejezetten tetszett, amit a Peti csinált, csak én például egyedül kevés voltam hozzá, hogy megvalósítsam. Aztán jött a várva-várt telefon, s így indult és öt év után újra lett egy olyan zenekar, ahol gitározhatok!
Soha nem volt olyan, hogy a bátyáddal összeálltok, és közösen létrehoztok egy bandát?
Nem, nem. Annyira nem… Szóval így nagyon szeretjük egymást, jóba is vagyunk meg minden, de zenei téren annyira nem mozgunk együtt. Sok mindent tanultam tőle, és sokszor kisegített, amikor például kivolt a gitárosunk, vagy ilyesmi, s buli előtt voltunk két héttel és lejött, begyakorolta az egészet pikk-pakk, de nem, közöset nem.
Másik Péter! Minek hatására született meg az ötlet, hogy megalapítsd a „Continoom”-ot?
Schrott Péter: Oh, én már olyan 2006 környékén kacérkodtam a gondolattal, akkor voltam a Tűzmadár első albumja után, de mindig szerettem volna egy olyan vonalat, ami picit más, nem annyira ez a heavy metal, pedig mindenki ezzel azonosít, hiszen a Tűzmadár underground szinten eléggé ismert, ezért kicsikét nehezen is fogadták, de nem baj. Ekkor jöttek az elektronikus dolgok, és valahogy úgy alakult, hogy 2014-re, a „Tűzmadár” is egy kicsit elkezdett inaktívba fordulni, volt időm is, és elkezdtem foglalkozni az ilyen másfajta dolgaimmal. Alapvetően szóló-projectnek indult, a „Voice” után is jött egy vonulat, „One band”-et akartam csinálni, de aztán rájöttem, hogy mégis csak jó egy zenekarral zúzni a színpadon.
Miért pont őket választottad, akik jelenleg az együttesed tagjai?
Schrott P.: Ez egy érdekes összeállítás egyébként, mert gitárosként még legelőször a Bulatovics Évit kérdeztem meg, aki egy szőke, hosszú hajú lány, aki kurva jól gitározik, és sokkal jobb csaj, mint a Peti, viszont a Peti sokkal jobb csávó, mint az Évi, ezt is be kell látni. :P Igen, ott volt basszgitárosnak mellette a Gábor, aki egy zenei projectben kisegített, vagy nem tudom minek kapcsán… Hogy is volt?
R. Gábor: Helyettesítettem a csak csajokból álló rock zenekarban, mert kiesett a basszusgitáros. Éppen szemben próbáltunk a Petiékkel, úgyhogy innen van a kapcsolat. Azt sosem felejtem el, amikor feladták a csak lányokból álló rock zenekart, és Hangya Zorall elment a színpad előtt, rám nézett, megismert, kikerekedett a szeme, és csak annyit kérdezett, hogy „te mit csinálsz itt?”
Schrott P.: Igen, tehát az Évi mutatta be nekem a Gábort, aztán vele el is kaptuk a fonalat, egészen gyorsan. Majd Évi kapott egy Spanyolországi felkérést, így kellet gitáros. A Petyára meg már azelőtt gondoltam, úgyhogy ő valamilyen szinten egyértelmű volt, hogyha úgy alakul, akkor felkérem a bandába gitárosnak. Amikor így megvoltunk hárman, már csak egy dobos kellett, így kiírtam facebookra, hogy „nem tud valaki egy jó dobost?”, és ott az egyik ismerősöm belinkelte a Zsoltit, elkezdtünk dumálni, és igen, így lettünk aztán meg, a Continoom.
R. Gábor: „Nincs egy csajszink, lett egy Svajcsink.”
A saját dalaitoknak ki írja a dalszövegét?
Schrott P.: Én. Megírom a szövegeket, elviszem a próbára, megmutatom nekik, dolgozunk vele, és a végére összeáll.
R. Gábor: Fogalmazzunk úgy, hogyha azt akarnánk, hogy a következő évezredben is legyen „Continoom”, viszont csak egyetlen egy hibernálás lenne, akkor a Schrottit kell belerakni. Mert ő a lelke ennek a zenekarnak, ezt le kell szögezni.
Mi inspirál téged a dalírás kapcsán, miből merítesz általában?
Schrott P.: Eléggé pacifista embernek tartom magam, és inkább olyan témájú számok születnek, amik nem egy-egy konkrét helyzetet, hanem inkább egy ilyen emberi hovatartozást, illetve ha egy szóval ki akarnám fejezni az egészet, akkor ez egy világbéke zenekar. Tehát szeretem azokat a szövegeket kiírni magamból, amelyek lelkesítőek, amelyek összehozzák az embereket, amelyek felébresztenek egy kicsit, görbe tükröt mutatnak a közönség felé. Van egy két szerelmes dal is, nyilván, azért az kell… J
R. Gábor: Nem rég hallgattam egy rádió interjút, ahol egy ma ismert könnyűzenei zeneszerző azt mondta, hogy szerinte a magyaroknak ez a sírban vigadás a sajátja, és hogy ő is ennek igyekszik megfelelni a zenéjével. Igazából mi egy kicsit szerintem ezzel szeretnénk szembemenni, és talán nem annyira ezt a szomorkás hangulatot, hanem inkább egy pozitívabbat, lelkesítőbbet hozni. A műfaj miatt nyilván azért egy-két odamondogatosabb dal, egy-két keményebb szöveg meg szám mindenféleképpen belefér, de ettől függetlenül a pozitivitásra törekszünk.
Nagyon sok híresebb dalt is feldolgoztatok. Miért fontos nektek, hogy ilyenek is legyenek a repertoárban?
Schrott P.: Alapvetően szerintem egy-két feldolgozás kell egy induló zenekarnál, hogy tudják hová kötni őket, és a bulit is feldobja az egyelőre a közönség által még nem ismert számok között.
R. Gábor: Azt mondják, hogy a feldolgozásnak akkor van értelme, ha tényleg feldolgozod a dalt, és nem csak eljátszod. S igazából ez az, amire mi is törekszünk.
G. Zsolt: Meg egyfajta tiszteletet is adunk afelé, akinek éppen feldolgoztuk a dalát.
A közeljövőben van már tervbe véve olyan dal, amit feldolgoztok?
Schrott P.: Nincs is most olyan, amit nagyon szívesen feldolgoznék, de lesz biztosan még. Most inkább az új, saját számok készülnek.
Visszatérünk egy picit ismét a kezdetekhez… Milyen zenéket nőttetek fel?
Schrott P.: Nekem ez a paletta nagyon vegyes volt. A bátyáim rockerek voltak úgyhogy…
Akkor a vonal az adott volt…
Persze! Én is rockernek készültem, csak ”véletlenül” meghallgattam egy-két más stílust is, és az a helyzet, hogy azok is tetszettek, s ezt így egyáltalán nem akarom letagadni, hogy „fú, de nagy rocker lennék vagy valami”, de amióta ez a dubstep-őrület van a világban, s amikor a Skrillex berobbant, akkor ismertem meg. Nekem nagyon tetszik az energiája ennek a stílusnak, és az elmebeteg hangszínei a zenének, ha lehet ezt kimondottan zenének nevezni. Mint az a vicc, hogy:
„Az ufók beszélgetnek.
- Küldtetek üzenetet a Földlakóknak?
- Igen, de elnevezték Dubstepsnek, és táncolnak rá.”
De igen, ebből a műfajból elemeket átemeltünk. A drum&bass is nagyon tetszik, lendületes, sodró. Alapjáratban véve megmaradunk a rocknál, és a zúzda-gitár az ugyanúgy benne van az új számokban is.
Hogy min nőttem fel? A rockból ilyen „Helloween”, „Dream Theater”, rengeteg ilyen metál-vonal volt, csak utána kezdődött, tíz éve körülbelül, hogy elkezdtem kitekingetni. És szerintem ezek a hatások érződnek is a zenénkben.
G. Zsolt: Igazából én mindenfélét hallgatok, nekem úgy van, hogy minden stílusból megvan az, ami tetszik és megvan, ami nem laikus, tehát nincs olyan, hogy beskatulyázok egy stílust, hogy én akkor már csak azt hallgatom. Legyen jó a ritmusa, számomra jó ugye az én ízlésemnek megfelelő, de az Offspringet nagyon szeretem meg a Tankcsapdát. Igazából én ilyen punk-rock, vagy minek mondjam az Offspringet? Az a stílusirányzat az, ami úgy közelebb áll… De van olyan, hogy inkább dubstepsesebb számokat hallgatok, hip-hopot, vagy komolyzenét, jazz-t például, ha néha olyan hangulatom van. Alapból egy funky stílusú embertől tanultam, aki főleg funkykat játszik, azt preferálja. Ezért tudom azt mondani, hogy én tényleg mindenevő vagyok zenetéren.
R. Gábor: Édesanyám elmondása szerint a bakelitjátszón, ilyen 2-3 évesen, mindig a Bergendi szólt a Süsüvel, amit 7-8 évesen a hupikék törpikékre cseréltem, de a viccet félretéve, én is úgy érzem, hogy bejártam a teljes palettát ilyen szempontból. A kamaszkoromból nekem a klasszikus rock kimaradt, mert valamiért mindig a fekete zenék felé húzódtam, ha lehet ezt így összességében mondani, és ebbe beletartozik a hip-hop, az R&B, nagyon sok reggae-t, ska-t hallgattam egy időben. Azért megvolt a metál lassított vonal is, elsősorban az ilyen metal hardtech meg ilyen hasonulatok, s így jutottunk el a közös nevezőhöz is. Egyébként személy szerint én nagyon hiszek a zenének a fúziójában is, a kísérletezésben, s én is igyekszem nyitott lenni, másrészt pedig semmit sem elutasítani, mindig keresgélek a Youtube -on például. Nem rég megtaláltam egy svéd rádióműsort, ahol rendszeresen helyi emberek, vagyis északon szinte az angol az anyanyelvük, nagyon sokan angolul énekelnek meg rappelnek ilyen eldugott műsorokban, és fantasztikus dolgokat lehet hallani, érdemes kutakodni a világhálón.
Sv. Péter: Nálunk Elvis volt az első, amit a szüleim hallgattak, és kicsi koromban még „éljen Elvis”, „igen király”, de aztán hozzám került valahogyan egy Beatles-kazetta, és akkor elindultam a Beatles- vonalon, ami tényleg nagyon sokáig magával ragadott, hozzám tartozott. Körülbelül ilyen 2000-es év elejéig csak őket hallgattam, volt egy kicsi korszak, amikor a „Repülők” éppen futott, beépült mellé. Most, hogy idősebb fejjel visszahallgatom, azt kell mondanom, hogy egy csomó tök jó zenei megoldás van benne, ami akkor nem tűnt fel, csak az, hogy „henelehenele”, de hogy milyen gitár van alatta, és hogy rendesen dobolnak, azt így a későbbiekben fedezi fel az ember. A Beatles korszakból kilépve Offspring, Tankcsapda, meg hasonló jött, az új vonal pedig a „Pantera”. Két kedvenc, a Beatles és a Pantera, akik oké, hogy kvázi szöges ellentétek, de viszont el lehet azt mondani, hogy ők ketten megcsináltak mindent, nem tudunk már két akkordot úgy egymás után rakni, hogy egyikőjük már ne játszotta volna le. Nem nyitottam még az újabb zenék felé. Volt egy nagyon-nagyon kedves cimborám, aki más zenei irányban mozgott, ő elvitt egy-két helyre, ilyen dubstepses meg drum& bass- es bulikba, de azok annyira nem jöttek be. Igazából, amikor e felé a műfaj felé nyitottam, az akkor volt, amikor a „Korn”-nak megjelent egy bizonyos lemeze. Akkora hatással volt rám, olyan jól sikerült, olyan jó lett, hogy akkor nyitottam ki a zenei világomat, s akkor kezdtem el gondolni én is hasonló projecten. A klasszikus zenei vonal, az mindig megmaradt közben, bár most már azt annyira nem hallgatok, maximum, ha beteszem a Bartókot… Illetve a klasszikus rock, de az sem annyira, mondjuk azt, hogy Jimi Hendrix-vonal, de inkább Philip Sayce… ő a továbbfejlesztett, modern felfogású Jimi Hendrix.
Mi a véleményetek a mai magyar zenei életről?
Schrott P: Sok induló zenekar tagjával beszélgettem, és mindenki arra jutott, hogy „na akkor csináljunk egy első albumot, csináljunk hozzá egy klipet”, s szerintem ez a múltnak az egyik bevált szokása. Úgy tartom, hogy haladni kell a korral, a közösségi médiának köszönhetően az emberek egy iszonyúan felgyorsult világban élnek.
ITunes-on fent van az összes dalunk, ahogy a Deezeren és a többi ilyen közösségi zenei oldalakon is. Úgyhogy az van, hogy manapság ez az út egy zenekarnak, minél jobban és sűrűbben fent lenni az interneten. Építeni a közösségét. Az embereknek már nincs „idejük” meghallgatni egy teljes albumot. J
R.G: Sokan nem szeretik azokat a zenekarokat, akik ma középpontban vannak, de… Néhány éve volt egy ilyen tendencia a tehetségkutatók és minden kapcsán, sőt még előtte a 90-es évek végén és 2000-es évek elején is, a playback vonulat, és ez azért úgy látom, hogy már letűnőben van. Egy nagyon kedves tanárom mondta, aki dobos egyébként, hogy hosszútávon egyszerűen nem tud megmaradni akár egy-egy tehetségkutatóban felkapott sztár sem, ahogy egy rendes zenekar sem, ha nem képvisel egy valamire való értéket sem. S ha megnézi az ember például az MR2-öt hogy, kik azok a mondjuk tehetségkutatókban megismert sztárok, akik zenekarok élén futnak jelenleg, akkor azok egytől-egyig azok, akik saját dalokat kezdtek el írni. Persze a rendezvény-zenélés az él, de én egyébként olyan szempontból pozitív véleménnyel vagyok a mai zeneipari világról, még akkor is, ha veszettül nehéz megmutatni magát az embernek kis zenekarként. Az emberekben szerintem újra elindult egyfajta érdeklődés az élőzene iránt, amit a nagy, főleg budapesti szabadtéri helyek végtére is támogatnak. Tehát nagyon nagy a harc a zenekarok részéről, de viszont az emberek újra eljárkálnak koncertekre, és ez az, ami hihetetlenül fontos az élőzene kapcsán.
Hogyan működtök ti, zenekaron belül igazából? Demokrácia van, vagy van egy úgynevezett vezető, akinek a szava szent és sérthetetlen a dolgokban?
R.G: Demokrácia van, csak a Schrotti néha visszadobja megfontolásra.
Schrott P: Mindenről kikérem a véleményüket, de alapvetően az úgynevezett főnök én lennék. Viszont egyáltalán nincs diktatúra.
Mi a jövőbeli tervetek?
Schrott P: Mindent el szeretnénk érni. Mindent is. (nevetés) Igazából tényleg. Szeretnénk külföldre kijutni, szeretnénk rengeteg új dalt, rengeteg albumot. Persze cd-t csak akkor, ha látjuk, hogy van kereslet arra, amit csinálunk, és akkor még tényleg lesz értelem kiadni… Nekem már nincs is CD-lejátszóm otthon…
Utolsó kérdésként: mi a mottótok, így zenekar téren?
Hírek
