Most olyan könnyű minden - Quimby Pécsett

Hölgyeim és uraim, óriási szenzáció, világraszóló attrakció: egy írás a Quimbyről, amely nem Kiss Tibor vonzerejét fogja taglalni, nem azon fog elmerengeni és nem amentén fogja az élményindexet felállítani! Na jó, legalábbis egy kísérlet erre.

Őszinte leszek: egy ideje lemondtam a Quimbyről. Mert volt ugye a “hőskor”: részükről is a lelkesedés , a burjánzó alkotás időszaka, amikor még minden friss volt és üde. Mint egy szerelem kezdetén. Aztán – mint egy megállapodott párkapcsolatban, hogynemondjam házasságban – kezdett már minden kicsit megszokottá, rutinossá válni. Hát igen, a rutin meg az évek nem biztos, hogy mindig előre visznek… Engem egy – vagy talán két – olyan koncertje is megtalált a bandának, amikor nem voltak teljesen odaadóak, nem “adták meg neki” magukat, vagy csak hiányzott a lelkesedés, a körülmények és a csillagok kedvező együttállása.  És ekkor fújtam én szomorúan visszavonulót (és tudom, hogy nemcsak én, sok ismerősöm is hasonlóképpen nyilatkozott). Ettől függetlenül a régi nótákat, a legendás felvételeket néhanapján meghallgattuk, de az érdeklődés már másfelé fordult.

Ezen az áldatlan állapoton gondoltam változtatni, amikor elhatároztam, megnézem újból a bandát (mondhatnám, hogy adtam nekik “még egy esélyt”, nadehát ilyesmiről ugye szó sem lehet, tekintve az erőviszonyokat). Az új találkozás pedig azt kell, hogy mondjam, igencsak jól sikerült – és ezért igazán nem is kellett sokat tenniük a fiúknak.

Kezdődött először is a kiváló előzenekarral, névszerint a The Immigrants-szel, akik hamvas koruk ellenére már nemzetközi hírnévre is szert tettek: épp most tértek haza 45-állomásos európai turnéjukról. Nem csoda, hiszen a zenéjük az alternatív rockon túl az indie rock világát is megidézi „a Funk, Jazz, Hip-hop és a Pop elemeivel” együtt (forrás: Wikipedia). A három legény erős, teljes hangzású felállást alkot, fiatalosan és vidáman zúzva le a bulit. Bár itt meg kell jegyeznem, hogy a beszéd, a konferálás nem a frontember (Badric Adorio) erőssége - nade majd megjön az is, hiszen tudjuk: az évek, meg a rutin…

A koncert közben azért elmerengtem azon, hogy vajon mi veszi rá a fiatalokat arra, hogy angolul, honfitársai nagyrésze számára érthetetlen szövegekkel operáljanak – eltekintve persze a fent említett nemzetközi hírnév reményétől, ami azért elég erősen nyom a latban. De tovább is lendültem ezen a kérdésen – lendületes, dinamikus zenéjük hátán, azzal, hogy a zene nyelvét valószínűleg (nagyjából) úgyis mindenki érti.

És akkor jött… nem, nem a Tenkes kapitánya, hanem a rutinos öregrókák bandája, Magyarország egyik legprofibb együttese, hölgyszívek megdobogtatója (oppardon, arról volt szó, hogy erről nem esik szó!) – egyszóval a Quimby. Én pedig várakozással telve álltam a dolgok elébe, még ha kissé bizonytalan voltam is: mit keresek én itt vajon? Azt a mámort már biztosan nem, amit régen, az egyetemi évek alatt. Talán “csak” a zenét, a szavakat, véleményt, érzést, rezgést. Vajon mi újat fog még tudni nyújtani nekem, és velem együtt a javarészt lassan középkorúba hajló közönségnek a  Quimby?...

Aztán szép lassan, a bekígyózó jól ismert dallamok és változatlanul felpezsdítő ritmusok mentén tisztává vált: nem kell mindig újat nyújtani. Néha pontosan elég a régi megszokott jó. Sőt, hát zseniális és elsöprő energiájú, ezen nincs mit vitatkozni. És a Quimby legénysége most szemmel láthatóan feldobott és vidám volt, sütött a zenéjükből a lelkesedés és hogy mennyire élvezik ők maguk is. És bár igazán az őrültködésben látszottak jól érezni magukat a fiúk, azért kötelesség- és illemtudóan elnyomták a dallamos slágereket is.

A háttérben futó videók kellő mértékben egészítették ki a produkciót, épp eléggé nem-elvonva a figyelmet a zenészekről. Egyetlen kivétel ez alól talán a fenékrázós klip volt, amely valószínűleg a közönség nagy részének tekinetét garantáltan magához tapasztotta.
Egyszóval örömteli volt ez a régi-új találkozás a Quimby zenekarral. Várom a következőt. Neki megadom magam.

– Zsenilia –
Fotók: Takács Miklós

[2016.06.13.]