Vasarely életre kelt retinája - zenei aláfestéssel  

Különleges zenei élményben lehetett része azoknak, akik június 30-án este a pécsi Kodály Központba látogattak, hiszen - a Zsolnay Fényfesztivál programjaként - a brit DJ és zenész, Emika legújabb lemezének, a Melanfonie-nak ősbemutatóján vehettek részt.

A nemzetközi koprodukcióban cseh és magyar zenészek zenéltek együtt a brit hölggyel: az egyik legismertebb magyar zenekart, a MÁV Szimfonikusokat ezúttal szintén egy hölgy, a prágai Miriam Němcová vezényelte, szoprán szólistaként pedig a tüneményes Marie Fajtova működött közre. A koncert fényét valódi fényekkel világhírű 3D művész, a 3D mapping egyik nemzetközileg is elismert képviselője, Bordos László Zsolt emelte.

Nyitóbeszédében a Fényfesztivál 3D videomapping zsűrielnöke elmondta, hogy a fénynek legalább akkor jelentősége lesz az előadás során, mint a zenének – ha nem fontosabb (mégiscsak egy Fényfesztiválon vagyunk...), és hogy a helyszín adottságaiból adódóan a fények játéka teljesen egyedi lesz a falakon, vagyis ez a koncert egy megismételhetetlen élmény lesz. És valóban, az előadás során a Kodály Központ nagyterme sajátságos tördelést adott a képeknek, vizuális effekteknek.

A zeneszerző hölgy éppen előttem ült a nézők soraiban, így hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ő nem fog a zenekarral együtt zenélni, se DJ-skedni, se énekelni. Ellenben élvezni fogja saját szimfóniájának magyarországi ősbemutatóját. Nem klasszikus szimfónia a Melanfonie, hiszen énekszólam is van benne, ami pedig általában nem képezi szerves részét a szimfóniáknak. A címe pedig (melankólia és szimfónia – „melanfónia”, vagyis angolosan Melanfonie) megelőlegezte, hogy ne egy vidám darabot várjunk – különben is: a szimfónia egy heroikus műfaj.

Az első pillanatban beszippantott a látvány: a „vetítmény” és a zene együtt. Különleges dimenziók elénk vetítésével sajátos melankolikus világba röpítettek minket: pontokból vonalak rajzolódtak ki, a vonalakból pedig térbeli alakzatok formálódtak a zene ütemére és dallamára. Voltak füstös-foltos képződmények, színes olajfoltok, volt Requiem-szerű vonulat – és megbizonyosodhattunk róla, hogy a MÁV Szimfonikusok méltán Magyarország egyik legjobb zenekara. A muzsika filmzeneszerűségéből adódóan a néző akár egy filmben is érezhette magát. A „fény-képek” beindították minden jelenlévő (fény)képzelőerejét: amorf alaktalanságukba ki-ki bármit beleláthatott, amolyan muzikális Rorschach-tesztként. De akár Vasarely életre kelt retináján is érezhettük magunkat.

A zene, egyedi monotonságából adódóan, egy idő után altató-zsibbasztó, alkalmasint fájdalomcsillapító hatást is elérhetett a hallgatóságnál – és nem a rossz értelemben. Egysíkúságában volt valami megnyugtató, meditatív agyhullám-kisimító. A fénymozgástól eltekintve teljesen statikus volt a színpadkép, melyben a szoprán szólista hölgy jelentette a kapaszkodót.  A rengeteg hangszer között a xilofon és a hárfa hangjának színezete kiemelten járult hozzá a mese- és álomszerű élményhez, valami közöset, megnyugtatót hozva létre. Így amikor önként(elenül) lecsukódtak a szemeim, nem is próbáltam ellenállni – mert ez bók volt a zenére nézve, nem pedig kritika.

A klasszikus-elektronikus fúzión alapuló szimfonikus szerzemény klasszikus zenei gyökerekből táplálkozott, elektronikus zenei ötvözettel elegyítve: ez a némileg szokatlan forma tette igazán egyedivé a Melanfonie-t, amelyet a szoprán szólista varázsolt még egzotikusabbá. A mű végéhez érve szinte észrevétlenül lopakodott ki a zene, majd teljesen elhallgatott. Pillanatnyi csendet követően természetesen felharsant a taps, majd a színpadra lépve Emika mondott néhány köszönő szót. Ráadásként még egy rövidebb darabot is meghallgathattunk – eközben a látvány vérpatak- és vérfolyam-szerű képekből állt, melynek formátlansága mindenkit megbabonázott és révült kábulatba merített. Az estet Emika DJ-setje zárta a Kodály Központ előterében. Ez a Fényfesztivál is jól indult.

– Zsenilia – 
Fotó: Takács Miklós

[2017.07.07.]