A lábujjhegytől a füttyre táncolásig

A XI. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó Nemzetközi balettgálájának egyik jeles eseményére voltunk hivatalosak a héten, melyen – a beharangozóval összhangban - „Európa jelentős balettegyütteseinek jelenlegi sztárjai és a jövőbeli reménységei” adtak elő ismert és kevésbé ismert, ám mindenképpen a leglátványosabbak közül való szólókat és kettősöket a világhírű, klasszikus balettrepertoárból, valamint részleteket a modern táncvilág-irodalomból.

A gálaest fellépői között volt többek között az észt, a lett és a román nemzeti balett egy-egy kiváló táncosa, de képviselte magát a Pilsen- , a Linz- és a Stuttgart Ballett is, és a Magyar Nemzeti Balett is Elizaveta Cheprasova és Mikalail Radziush személyében. Nem hiányoztak természetesen hontársaink sem: Matuza Adrienn és Jekli Zoltán a Győri Balettből, valamint büszkeségeink, Nagy Írisz és Szabó Márton a Pécsi Balett képviseletében.

Bár a kedves konferanszié hölgy szerint egy „ékszeresdobozkába” nyerhettünk bepillantást ezen az estén – ahol minden egyes táncos egy-egy drágakövet, gyémántot testesített meg, én mégis inkább úgy éreztem, mintha egy bonbonos-dobozból lakmároztam volna kedvemre, amely finomabbnál-finomabb különlegességeket tartalmazott: a “klasszikus” konyakosmeggytől az egészen pikáns “modern” falatokig találhattunk benne kedvünkre valót. Mindettől alaposan jól is lakhattunk mi nézők (kóstolók), és vágy is ébredhetett bennünk, hogy egyiket-másikat majd újra megpróbáljuk beszerezni és ízlelgetni...

Miközben tehát megannyi balett-darabból kaphattunk ízelítőt, azokba bepillantást, rengeteg gondolat merült fel bennem, laikus balett-nézőben. Megfogalmazódott bennem például, hogy az előadás alapjául szolgáló történet ismerete nélkül olykor talán üres ugrándozásnak tűnhet az, ami a színpadon történik. Hiszen, vajon miért ugrálja körbe a főhős(nő) a színpadot? Örömében? Bánatában? Szenvedélytől hajtva, vagy valami elől menekülve? Vagy: vajon miért tartották szépnek a balett kialakulásakor azt, hogy valaki lábujjhegyen, hol feszesen inkább, mint kecsesen – végigtipeg a színpadon? És egyáltalán: vajon a zene váltja-e ki a nézőből az érzelmeket, a hatást,  vagy valóban a táncosok testének, arcának, mozdulatainak látványa hat a szívünkig?

És vajon hol húzódik a határ a modern és a klasszikus balett között? A gála során ugyanis láthattunk sok-sok ízelítőt a klasszikus balettből, az egészen „drasztikus” modernekből – és (számomra legizgalmasabb módon) ezek elegyeiből. És mindezt természetesen díszletek, kellékek nélkül, ami csak fokozta azt az élményt, hogy a zene, a látvány, a mozdulatok puszta erejével, az emberi test látványának varázslatával hathattak ránk a produkciók.

Edward Nunes szólója alatt („Óbic”) például irigykedve és sóvárogva néztem, mire képes az emberi test, mi mindent tud kihozni a saját testéből egy szakavatott művész: a Linz Ballett szólótáncosa Capoeira-szerű mozdulatvilágával, egyedi test-beszédével ejtett ámulatba minket.
Jarmila Hruskociova és Karel Audy az Esmeralda-ból táncolta Diana és Actaeon kettősét - csodálatosan. Előadásukban a régi és az új keveredett – ami voltaképpen az egész estre jellemző volt, hiszen végig klasszikus balettet láthattunk felváltva modernnel (ez utóbbi volt talán túlsúlyban – hiszen haladni kell a korral…). Könnyed báj és harmónia jellemezte a Tarzan- és Jane-szerű táncosokat, akik közös táncuk után külön-külön is visszatértek a színpadra: „Tarzan” (vagyis Actaeon) elképesztő fegyelemmel és test-kontrollal, „Jane” (alias Diana) pedig keccsel, bájjal és derűvel. Öröm volt nézni őket.

Csakúgy, ahogy a spanyolos, kasztanyettás „Kitri” szólót a Don Quijote-ból Elza Leimane előadásában, vagy a Radio and Juliet kettősét Cristina Dijmaru és Bogdan Canila interpretálásában. Szavakkal nem könnyű kifejezni, mi mindent tettek és hoztak létre a testükkel: innovatív és bámulatos volt, amit láthattunk. Hasonlóan innovatív, meglepő, lenyűgöző, felcsigázó és elandalító volt a gálaműsor egyik kiemelkedő fénypontja, a Vincze Balázs és Nagy Írisz által koreografált „Szimbiózis” is, melyet Nagy Írisz és Szabó Márton adott elő a Pécsi Balett színeiben. Táncuk olyan mély hatást keltett bennem és olyannyira lekötötte figyelmemet, hogy az utánuk következő, egyedül keringőzgető frakkos úriember (Sergei Upkin a La valse á mille temps-szel) már nem tudott számomra sokat mutatni.

Annál inkább azonban a Carmen kettőse, melyet „modernül, németül” adott elő Cristina Uta és Edward Nunes, megmutatva, mit lehet EGYMÁS testével csinálni a tánc színpadán. Erotika, szenvedély, bujaság jellemezte előadásukat, melyben ők is klasszikus elemeket ötvöztek modern technikával. Később láthattuk még őket a Duo Contra Corpo kettősében is, hasonlóan elragadó stílusban és hatásfokkal.

A gála második felében láthattunk részletet a Spartacus-ból, a Rajmonda-bó isl, sőt, Kodály Zoltán zenéjére egy lírikus románcot, a Romance-t a Győri Balett táncosaitól. Matuza Adrienn és Jekli Zoltán egy fekete-fehér ötvözettel ajándékoztak meg minket: volt benne egy kicsi ez, egy kicsi az. Tetszett, elvarázsolt ez is – ínycsiklandozó finom falat volt az ő bonbonjuk is.

Aztán érkezett Roman Novitzky a Stuttgart Ballettből, aki Johnny Cash zenéjére adta elő az Ӓffi szólót, ezt az extrém, bizarr rock&roll-ballettet. Engem Anthony Kiedis-re, a Red Hot Chili Peppers énekesére emlékeztetett a táncos fiatalember izmos testével, mozdulataival, meghökkentő megnyilvánulásaival: nem restellt ordítani tánc közben vagy akár füttyre táncolni - és mindezt 3 (mini)felvonásban. A klasszikus-imádóknál egészen biztosan kiverte a biztosítékot, mert meglehetősen „beteg” volt ez a performansz. De tény, hogy vonzotta a tekintetet, egyedi volt és nem mindennapi.

Zárásnak aztán - a kedélyeket megnyugtatandó - egy klasszikus tütüs hölgy következett (tudják, a zenélő dobozból előpattant balerina, aki egyszer minden kislány szeretne lenni…), aki egy feszes nadrágos úriemberrel szökellt, pörgött és mindent csinált a színpadon heroikus zenére, ami egy tipikus baletthez kell. Táncoltak ők is együtt és külön-külön is, és a végén szerencserére ők is ismét egymásra találtak és mi elégedetten és megnyugodva távozhattunk a tett helyszínéről.

Egyszóval finom volt, ínyemre való volt ez a táncművészeti „kóstoló” és jól is laktam tőle – de újra kóstolnám szívesen, bármikor.

– Zsenilia –  
Fotó: Budai Bernadett  

[2017.09.29.]