Szerelem, hit, ünnep és család
Interjú Serbán Attilával.
Fény, egy tiszta út, zene, álom-remény. Álarc nélkül, egyszerűen élni, félelem, magány - összetört tükör. Mosoly a taps, lüktetés, belső moraj, tiszta emlék, könnyekben. Vidámság, tánc, kihívás, félelem-kérdés a vég. Szerelem, hit, ünnep és család.
Fény: Számomra a tisztaság jelképe. Egy tiszta út vége, amit látok, és amit valószínűleg egyszer el is fogok érni. Szeretek szép, fényes reggelre ébredni. Ha süt a nap, akkor már jól indul a napom. Szeretek mindent, ami világos.
Félelem: Attól, hogy vannak olyan helyzetek, amikor nem tudom a kihozni magamból a maximumot, hiába teszek meg mindent. Minden színészben megvan ez a félelem. Nálunk nap mint nap bizonyítani kell, és ezt nehéz elviselni. Van, aki beletörik, mert nem bírja a tempót. De el kell fogadni, hogy ilyesmi előfordul, mert senki sem tökéletes. Nagyon nehéz szakma, minden nap meg kell birkózni ezzel. Én maximalista vagyok, mindig megpróbálom kihozni magamból a lehető legtöbbet. Mégis előfordul, hogy nem sikerül, de mindig tovább kell lépni.
Zene: Minden. Már gyerekkoromban is mindig énekeltem otthon. Képes voltam egy szelet zsíros kenyérrel a kezemben egész délután énekelni. Mégis az élet valahogy a tánc felé sodort. Persze, ott is nagyon fontos szerepe van a zenének, csak másféleképpen. Egy kedves debreceni kolleganőmnek köszönhetem, hogy az éneklés felé fordultam. Egyszer véletlenül hallott énekelni, és mondta, hogy érdemes lenne ezzel foglalkoznom. Akkor megtanultam pár dalt, előadtam neki, ő pedig azt mondta, hogy Attila, ez hihetetlen, tessék ebbe belevágni. Azóta számomra minden az éneklés. Nem azt mondom, hogy a tánc nem, de így sokkal jobban ki tudom fejezni magamat, és sokkal jobban le tudom vetkőzni a gátlásaimat is. De mint minden énekesnek, így nekem is tisztában kell lennem azzal, hogy mindig vannak jobbak. Egyszer hallottam pl. Drew Sarich-et egy oratórikus Jézus Krisztus Szupersztár koncerten énekelni, és akkor megfordult a fejemben, hogy más szakmát választok. Ez persze túlzás, de adott pillanatban így éreztem.
Kabala: Nincsenek kabaláim, nem nagyon hiszek bennük. Magamban bízom, a képességeimben. Előadás előtt felpörgök ezerre, és úgy játszom végig. Igazából kabala talán a barátnőm - most már menyasszonyom -, aki mindig ott ült az előadásokon. Volt, hogy beültettem a próbákra, jegyzetelt, aztán hazamentünk, és megbeszéltük. Nekem erre van szükségem, bízom benne, a kritikájában, adok a véleményére. De nincsenek szertartásaim, kabaláim. Persze, biztonságot adnak bizonyos mértékben, de inkább terhet jelentenek. Én csak kimegyek, és teszem a dolgomat. Csak hagyják, hogy tegyem.
[2006.04.24.]