Durrog, durrog, de nem durran - Mitsoura

Miczura Mónika és csapata a Mitsoura nemrég jelentkezett második anyagával. Országimázs ide, országimázs oda, én a hallgatása közben halálra untam magam, félálomban pedig az ágyam körül táncoló cigánygyerekeket hallucináltam.

Fiatal lányként - 17 évesen - került be az Ando Drom zenekarba, akiknek segítségével néhány év alatt világhírű roma-folklór előadóvá vált. Számos külföldi produkción (több mint 100 lemezen, filmben, színdarabban) hallhatjuk a hangját világszerte, Palya Beához hasonlóan az egyik legjobb országimázsunk külföldön. Ennek megfelelően van ejájulós/hivatalos méltatás:

"A gyönyörű tradicionális dalok, Mitsou szuggesztív előadásmódja és egyedi előadói tehetsége révén rangos helyen szerepel a roma előadóművészek sorában. A virtuóz hangszeres játék, ötvözve korunk progresszív elektronikus zenéjével és az élő videó-animáció magával ragadó képi világával, feledhetetlen élménnyé teszik a zenekar fellépéseit: a nemzetközi worldmusic fesztiválok állandó vendégei.

A művésznő néhány éve szólóprojektbe kezdett Mitsoura néven. Az önálló anyag elkészítéséhez azonban szükség volt társakra is, hosszú keresgélés után Mónika megtalálta a megfelelő zenésztársakat Szalai Péter (tablaművész), Monori András (hangszervirtuóz), Lukács Miklós (a Dresch Quartet cimbalmosa) és Moldvai Márk (a Neo volt tagja) személyében."

Első anyaguk Mitsoura címmel jelent meg szerzői kiadásban 2003-ban, majd idén elkészült második anyaguk, a Dura Dura Dura.

A hivatalos sajtóanyag szerint tehát egy különleges, roma-indiai hatások izgalmas, kísérletező és modern egyvelegét kellene kapnunk. A valóságban azonban más a helyzet: hiába a jó nevű és (el)ismert zenészek "komplexitásra való törekvése", hiába a különleges, tradicionális hang és a szuggesztív előadásmód, a Dura Dura Dura egy közepes és könnyen felejthető anyag. Az első album sem fogott meg igazán, ennek ellenére kíváncsian vettem kezembe a másodikat, hátha van valami plusz benne.

De inkább csak mínuszokat találtam...

Lehet akármennyire különleges, izgalmas és magával ragadó Mitsou hangja, engem igazából marhára idegesít, kizökkent a zenehallgatásból. Csak igazán különleges hangú énekesnőknél, mint pl. Björk tapasztalható, hogy valaki vagy nagyon szereti vagy nagyon nem. Björk hangját szeretem, de Mitsou-ét gyorsan megunom (és itt azért már nagyban eldőlt az anyag sorsa nálam).

De még ha az énekhang nem is tetszik ekkora mennyiségben, attól a zene még tartogathat meglepetést. Meglepődni a zenei körítéstől sem fogunk: autentikus a zene, virtuóz a hangszerkezelés, ez azonban egy világzenei lemeznél alapvető kitétel. Viszont se nem modern, se nem különlegesen magas színvonalú (még kivetítőkkel, meg animációkkal sem tudom elképzelni, hogy felejthetetlen élményt nem adna....)

Az igaz, hogy a csapatba különböző zenei világokból érkező tagok mind-mind hozzák a saját ötleteiket, technikájukat, és ezek fel is ismerhetőek a második lemez számaiban, azonban az ebből kialakuló indiai, roma, jazz és elektronikus mix semmivel nem több, vagy magasabb színvonalú, mint más hasonló "világzenei" produkciók (pl. a Goulasch Exotica, amire már legalább lehet táncolni).

Lehetne egyébként

Egyfajta roma Björként bevállalósabb, előremutatóbb és kísérletezőbb zenei alapokra el tudnék képzelni valami érdekesebbet, de akinek tetszik a Mitsoura (a többség így lehet ezzel), annak jól van ez így. Nálam az előző lemez sorsára jutott (kuka), viszont mindenkinek tanácsolom, hogy azért tegyen vele egy próbát, hátha nem sokall be...

-M-

[2009.01.02.]