Lerch István: 50. Szimfónia

Lerch István szimfonikus zene iránti elfogultsága eddig is köztudott volt. Valamikor a hetvenes évek közepén próbálkozott is a szimfonikus rockkal, de az Emerson Lake and Palmer honosításán fáradozó V 73 kérészéletűnek bizonyult. Hiába játszották a Csajkovszkij, vagy épp Weiner Leó átiratokat, a nagy áttörés nem sikerült. A csapat el. Lerch meg belátta, jobb lesz a V Moto - Rock castingjára jelentkezni, hátha… A story innen már ismerős. Jó értelemben vett konfekció slágerek tucatjai, szakmai elismerés, közönségszeretet. Aztán ennek is vége lett. Lerch szólókarrierbe kezdett, 6 nagylemez után, az ötödik ikszhez érve pedig úgy érezte, ideje összegezni.

Az ember egy idő után hajlamos azt hinni, mindent tud. Van aki Isten gondolataira kíváncsi. Van aki szimfóniát ír, 34 percben (sic). A Magyar Elektronikus Könyvtár szimfónia szószedeténél a következő definíciót találjuk: "szimfónia: a XVIII. században önállósult több (általában 4) tételes zenei műfaj". Lerch értelmezése más. A darab 10 tételen át a szerző életművének egy – egy kitüntetett állomását próbálja bemutatni. A könnyű és komolyzene összekapcsolása néhány kivételes alkalomtól – Brian Wilson – Smile - eltekintve eddig ritkán működött. Nincs ez másként most sem. A valamivel több mint fél óra kínos, értelmezhetetlen, túlcicomázott stíluskavalkád.

Már a bevezető gyanús. Lerch megidéz mindenkit. Itt kísért Debussy, Gershwin a Rhapsody in Blue nyitányával, de a The Beatles „Day in the Life”-jának záró kakofóniáját sem kíméli. A különben kiváló „Angyallány” hollywoodi, arabos körítést kap. Körülbelül annyira autentikus, mint mikor Koltay Gábor „Honfoglalás” című munkájában maga a kékszemű Franco Nero, mint Árpád Vezérünk kémlelte az elfoglalandó hont. A „Gyere és szeress” bluesos – jazzes akármivé lényegül. A folyamatos „billentyű billegetéses” megoldást hallva még Presser is elégedetten hümmögne…ilyet talán a „Gyere, gyere ki a hegyoldalba” óta még a „Zeneszerző”, az „LGT tagja” sem produkált… A „Waltzer” öncélú ujjgyakorlat, ennek ellenére az album leginkább értékelhető interpretációja. A karácsonyi hangulatokat csempésző száncsengők azért elmaradhattak volna. (Lerch védelmére mondom, a lemezt 2004 december 29.-én rögzítették a Budapesti Kongresszusi Központban). „Álmodik az álltakert” – Csajkovszkij pedig forog, igen, ott…totális Diótörő nyúlás, hangulatában mindenképp. Szinte látom, ahogy Johannes összecsap az Egérkirállyal, közben pedig - hogy egy másik kulturális megközelítést is behozzak - Leonardo Di Caprio opálos tekintettel a fellegek között szárnyal a süllyedő Titanic teljes legénységével, alant persze játszik a zenekar. „A hercegnő és a kobold” – dagályos, elfuserált filmzene, „Jég dupla whiskyvel” – sejtelemes kezdés, jazzes futamok, panelvariációk, a szám annyira erős nem tudták elrontani, érthetetlen miért kellett feldolgozni? „Nézz az ég felé” – Richard Claydermannt látom mosolyogva, fehér szmokingban, az elmaradhatatlan arany karikagyűrűvel, Charlie nagyon hiányzik… Jégszív - fafúvós indítás, felsír egy tenorszaxofon, kiváló kezdés, de aztán mindent elfed a vonósmáz. A valcerré értelmezett „Tűzvarázsló” komikus, dagályos, a rézfúvósok szerepeltetése egyszerűen felesleges, rezesbanda hangulatot áraszt… talán a tűz miatt? „Várj még felkel majd...” a klasszikus definitív Lerch felvétel. Eddig. A dal alatt Ravel Bolerója zakatol. Ha már recycling akkor vagy tegyük azt oly nyilvánvalóan mint Tarantino a Kill Billben (Bruce Lee melegítője ugye) vagy olyan lehetfinoman, mint Tarantino a Reservoir Dogsban (Ringo Lam – City on Fire 1987).

Az album második részében néhány régi és kevésbé régi nagy siker kapott helyet. Itt is akadnak azonban problémák. „Az ördög tegnap a városban járt”, sejtelmes kezdése után Lerch súlyos félreértelmezésekbe bonyolódik. Az ének modoros, túlartikulált, mondjuk úgy hamiskás… a „ Hosszú szőke haja volt – vagy nem tudom már. Az ördög mindent kitalál” sor a hazai szintéren egyedül Charlienak áll jól, különben kisiskolás. Koncz Zsuzsa „Ki nevet a végén?” című néhány évvel ezelőtt megjelent lemezének címadó steelgitáros, jó kis szaxiszólóval megtoldott dala az üdítő kivételek közé tartozik. Kovács Kati által elővezetett reggaes lüktetésű „Érj utol” szintén szimpatikus kísérlet. A Cotton Club Singers megfelelési portfolióját tovább erősíti a „Gyere és szeress” indokolatlan bevállalása. A csapat konkrétan megfullad a szám közben. A stylistok álmainak netovábbja, Pély Barna valószínűleg rossz dalválasztásnak minősítené az esetet. A Malek Andreával megszólaló gospel vokálos, jazzes „Ébredés” viszont többé kevésbé rendben van. A végére még egy jutalomdal Charlienak „Tűzvarázsló”. Joe Cocker legjobb hazai tanítványa ezúttal sem tud hibázni.

Lerch István több mint 30 éve van a pályán. Több kiváló felvétel szerzője, számos elismerés mellett a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjének tulajdonosa. Többször volt az év billentyűse. Honlapja tanulság szerint egyaránt szereti Stevie Wondert, Stinget, James Taylort, Pat Metheny és Vivaldit.

De a mindent megmutatni akaró cizellált túlvállalás még Neki sem áll jól. A lemez meghallgatását követően pontosan olyan hangulatba kerülünk, mint Paul McCartney anno a „Let it Be” Phil Spector féle áthangszerelése után. Fel is oszlatta a The Beatles-t. Az album kizárólag karácsonyfa díszítéshez, és mézeskalácssütéshez ajánlható.

Radics Gábor

[2006.01.13.]