A hardcore nem tágít, és mindenkit befogad

A Terror megunhatatlan, főleg, ha még a technika is mellettük szól. Terror (US, Death Before Dishonor (US), Risk It (DE), Last Hope (BG), Dürer kert, december 4.

Amióta kifejlődött a zenei beállítottságom hiszem, hogy a hardcore, hardcore-punk világánál nincs őszintébb irányzat. Bőven volt lehetőségem követni a hardcore fejlődésének elmúlt 30 évét, és azt kell mondjam, az old-school vonal mit sem változott. Az intenzitás, a mindent elsöprő energikusság az egyik legfőbb ismérve a 80-as évekre visszanyúló lázadó zenei világnak. Akárhányszor nézem meg az Agnostic Frontot, a Suicidal Tendenciest, a Sick of it All-t, rá kell ébredjek, hogy a hardcore örök és elpusztíthatatlan.

Ezen érzés lett úrra rajtam a múlt heti Dürer kertes bulin, a kaliforniai Terror jelenléte alatt. Scott Vogel bandája ugyan újhullámosnak tekinthető az említett „ősökhöz” képest, de hatásossága alapján nem marad el tőlük. Egészen biztosan kevesen voltak a Dürer kertben azok, akik legalább háromszor látták élőben a 2002-ben alapított bandát. Hogy honnan veszem ezt? Egyszerű: divatból, unaloműzés gyanánt senki nem vesz jegyet egy hardcore klubbulira. 

Megszámolni is nehéz lenne, hányszor és milyen különböző helyeken volt szerencsém a már nyolc nagylemezt kiadó Terrorhoz, de talán most volt a leghatásosabb.
Persze ne szaladjunk ennyire előre. Az estét két európai, a bolgár Last Hope, valamint a német Risk It kezdte, és egyikük sem lógott ki a sorból. Az este ezen szakaszában azonban még nem rántott be a szokásos hardcore anarchia, azt a bostoni Death Before Dishonor érte el. 
Bryan Harrisék minden szempontból hűek nevük katonai jelentéséhez: vagyis inkább meghalnának, minthogy megszégyenüljenek.  A DBD alaposan előmelegített a Terrorhoz, NFL falembertől látott keménységet hoztak, kő kövön nem maradt.

Majd érkeztek Vogelék, akik egy szinttel még magasabbra kapcsoltak, akármerre néztem, mindenki torka szakadtából üvöltötte a refréneket.  Ebből én sem akartam kimaradni, hiába a jócskán kiszáradt, józan torkom, felkapott a Terror szele és elhajított a sztratoszféráig.
Az alig 45 perces – amúgy bővel kielégítő -, szokványos hardcore etap hangzása is csúcsra volt járatva. Hiánytalanul elhangzottak a legnagyobb Terror hardcore-himnuszok, Vogel pedig a tőle elvárható szuggesztív formáját hozta, mély beleéléssel minden nótába.  Semmi nem marad el: stage diving, folyamatos circle pit.  

Ezen az estén a hardcore szelleme belengte a Dürer nagytermét, és mindenkit energiával feltöltve engedett útjára.   A konklúzió ugyanaz volt számomra, mint a tiszavirág életű Toxic Weekend fesztivál után: a Terrorban nem csalatkozhatunk, bármikor megér egy misét. 
  

[2025.12.13.]