No Thanx: feketére festett szemek, depresszív hangulat

A No Thanx lenne a másik nemzedék?

Amikor először hallottam róla, azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák. Mármint az úgynevezett EMO stílust. Azután rá kellett ébrednem, hogy a mai 13-15 évesek körében ez hódít, ez a menő. Először jött a Tokio Hotel, majd robbant a „bomba”: megvan a magyar emo banda is, No Thanx néven. S hogy „minden fejre áll-e holnap”? Meglátjuk!

Igényes, lényegre törő borító

A borító elején a fiúk feketében vannak, az előtérben az énekesük látszik. A feketére festett szem nekem nem tetszik, bár tudom, hogy az emo része, de akkor sem fog nekem sohasem természetesnek hatni, ha egy fiú kifesti a szemét… Hátul csak az NTX mozaikszót láthatjuk, illetve fent a dalok listáját, míg oldalt az információt, amely jelzi: Opendisc-ről van szó, amelynek segítségével plusz információkat érhetünk el a honlapon. Ügyes fogás! 

A füzetecske hátoldala „lángol”, rajta a fiúk arcképe, és a dalok újbóli listája, szerzőkkel és szövegírókkal. Maga a korong fekete, rajta egy hatalmas kövekkel kirakott halálfejjel. A tagokról portréfotókat és csapatképet is mellékeltek. Az utolsó oldalon a fiúk mindenkinek köszönetet mondanak, akik segítettek a lemez létrejöttében. Megtalálhatunk itt még minden egyéb technikai információt és honlapcímet is.

A zene profi, a szövegek helyenként meghökkentettek

Az első slágerükkel – Egy másik nemzedék – indítják a lemezt, amely már szinte jó ismerősként köszöntött, hiszen rengetegszer lehetett látni a klipet. Már ennél a dalnál kezdett tisztulni a kép: a zene tetszeni fog, a szövegek viszont nem igazán, sőt! Helyenként egyáltalán nem! Annyi lázadás van a kellemes rockzene mellett, hogy csak na... Értem én, hogy mit akarnak ezek a fiúk, de kicsit korainak érzem a lázadást.

Szuper kis zúzós nóta a következő ,– A mi filmünk – amelyben Erik hangja remek, s itt a szöveggel sem volt gondom. Nagyon jól szól benne a dob, pergő, lüktető a ritmus. A legendás Első Emelet jutott eszembe erről a dalról, egykor ők is „leforgatták” a maguk kis filmjét.

A zenébe megtalálták magukat a srácok, erről szól a Míg a dal véget nem ér című felvétel. Az énekes hangja itt kissé a távolból szól, mintha egy megafonba énekelne; roppant hatásos. A gitár remekül támogatja a dallamot. Kár, hogy elsősorban arról énekelnek, hogy a dühüket, a haragjukat adják ki a dalban. Bár tudom, ez nem a fiúkon múlik, biztos vagyok benne, hogy az élet szépségeire is fogékonyak, ám ez talán nem az emo kultúra része…

[2007.05.23.]