Be kell valljam, Magna Cum Laude ügyben némi fáziskésést szenvedtem el. Fennállásuk nagyobbik részében, egész konkrétan a megalakulásukat követő első 7 évben kölcsönös tudatlanságban voltunk egymás létezését illetően. Az első 4 évet még könnyebben meg tudom magyarázni, hiszen 2003-ig várni kellett arra, hogy megjelenjen a társaság bemutatkozó albuma.

De arra már végképp nincs magyarázat, hogy a következő 3 évet hogyan tudtam a nélkül leélni ezen a bolygón, hogy ne fertőződtem volna meg általuk. Még ha szolid fesztivál és klubéletet éltem is azokban az években, így is bőven lehetett volna alkalmam arra, hogy hazai mjúziktívík képernyőjén és a rádió különböző hullámsávjain találkozzak például a Lemegy a nap című számmal. Úgy is fogalmazhatnék, akkoriban már minden állomás játszott Magna Cum Laude számokat.

Talán hallottam is őket, de az a bizonyos bizsergés még váratott magára. Aztán jött az áttörés, és 2007-ben kapcsolatunk egy pillanat alatt aszimmetrikussá vált. Nyilvánvalóan az elenyésző kisebbséghez tartozom azzal, hogy egy mozin keresztül oltódtam be. Történt ugyanis, hogy gyanútlanul megnéztem az S.O.S. szerelem című limonádé könnyedségű filmet. És hazafelémenet azon kaptam magam, hogy egy vidéki sanzont dúdolgatok. Aztán kis idő elteltével úgy alakult, hogy éppen itt, e fórumon írhattam le benyomásaimat egy filmzenei CD-ről, amely épp ennek a mozinak a dalait tartalmazta.

És a legmélyebb benyomásról egy bizonyos Magna Cum Laude zenekar kapcsán tudtam beszámolni. Ettől a pillanattól kezdve fókuszált a szemem a plakátokon vagy újsághirdetéseken a zenekar nevére. A következő évben aztán már többször is láthattam őket színpadon. Volt, hogy egy sportpálya füvén ücsörögve, néhány tucat néző társaságában hallgattam őket egy vállalati szervezésű családi- és sportnap tikkasztó délutánján, amikor alig 50 percet játszhattak a kultúrszekció részeként. És persze láttam őket fesztiválsátorban és rock-kocsmában is. Egészen más közeg (jelentősen differenciált sör-árak) és nagyrészt eltérő közönség.

Klikk a képekre a további koncertfotókért!

Egyetlen közös momentum volt: a hangulat. Mindahányszor olyan érzésem volt, mintha egy csónakban feküdnék, a tenger hullámain ringatózva. Béke, nyugalom és az élet olthatatlan szeretete. És körülöttem csupa mosolygó arc. Persze nem ez volt az egyetlen feltűnő a közönséget fürkészvén. Hamar rájöttem, hogy ízig-vérig jó nők, csinos lányok és szép asszonyok olyan koncentráltan sehol nem figyelhetőek meg a földkerekségen, mint egy Magna Cum Laude koncerten. Ezen empirikus úton szerzett ismeret is csak azt támasztotta alá, ezek a srácok tudnak valamit...

Azzal együtt, hogy soha nem találtam fogást a zenekaron, és egyetlen egyszer sem csalódtam bennük, kicsit szkeptikus voltam azzal kapcsolatban, hogy születésnapi (és egyben lemezbemutató) koncertjükön meg tudják-e tölteni a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadának nézőterét. Szerencsére nagyon kishitűnek bizonyultam. Nagyon örültem neki, hogy a sokat emlegetett válság (és itt most elsősorban a morális hanyatlásra gondolok) ellenére az igazi értékek mégiscsak utat találnak sokak szívéhez és otthonra lelnek ott. Így végül a buli vége felé általam soha nem látott Magnás sokaság zengte spontán születésnapi köszöntőjét a fiúk legnagyobb boldogságára.

De ne szaladjunk ennyire előre. Ugorjunk vissza oda, hogy megérkezik a nagyérdemű a Városligetbe és a meghirdetett 20 órás kezdéshez képest némi csúszással színre lép a négy bájos vonóssal és három kevésbé bájos, de hasonlóan jó hangulatban lévő fúvóssal kibővült csapat. A (mondjuk így) „háttér” zenészek egyébként nem csak ünnepi öltözékükkel emelték az est fényét, játékukkal és játékosságukkal jó néhány szám további gazdagításához járultak hozzá. A színpadkép retro-fílingje egyébként első pillanattól a hetvenes évek táncdalfesztiváljainak (látvány)világát idézte fel számomra.
 
Nem sok lakberendezési ötletet loptam volna haza az itt látottakból, de semmiképpen nem éreztem idegennek ezt a körítést a fiúk hangzás és érzésvilágától. Arra pedig kiváltképp alkalmas volt a fehérbe öltöztetett színpad, hogy a világításnak nagy játékteret biztosítson és hogy a feketébe öltözött fiúk minden szögből jól fényképezhetők és filmezhetők legyenek. Utóbbinak azért is lehetett jelentősége, mert sokak örömére a koncert anyaga DVD-n is fenn fog maradni az utókor számára. 

 

Nem csak a késleltetett kezdés miatt, de nem sok mindenről maradt le az, aki a hosszúra nyúlt munkahét végén esetleg csak fél-háromnegyed kilenckor érkezett a ligetbe. A koncert elején kevésbé ismert számok hangzottak el, többnyire az új albumról, ezért is és talán a kései sötétedés miatt is a Magna koncertekről megszokott igazi jó buli hangulat körülbelül az első óra végére alakult ki. Onnantól kezdve azonban egyre fokozódott.

Először is egymás után bukkantak fel a legnagyobb slágerek, mint a Vidéki sanzon, a Gondatlanságból elkövetett emberölelés, a Minden állomás vagy a Se kép, se hang. És persze a Színezd újra! Ami ezúttal többszörösen is a koncert egyik fő műsorszámává avanzsált. Mező Misi mellett ugyanis nem kisebb egyéniség buzdított minket az életünk újragondolására, mint egy fél ország kedvence, Lukács Laci. Az idén szintén jubiláló, a rendszerváltással egyidős Tankcsapda frontemberét nagyon sokszor láttam már színpadra lépni. De ilyen szolidan, ilyen csendes alázattal, mint ezen az estén, talán még soha nem állt a reflektorok kereszttüzébe.

Megjelenése jó néhányak szívét láthatóan és hallhatóan megdobogtatta. Mégsem kívánta magát az előtérbe tolni. Annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt, megjelenése kivételes ajándék valamennyiünk számára, színpadon és nézőtéren egyaránt. Elsőként a Beatles együttes Eleanor Rigby című számát adták elő közösen a gyulai kvartettel. És felrobbant a nézőtér. Már amennyire a heves szívdobogástól érzékelni tudtam a külvilágot. Nálam telitalálat volt. Soha nem gondoltam volna, hogy Lukácsot valaha fogom hallani Beatlest énekelni. (Bocs, Laci, de pontosítanom kell, hiszen éneklésről ez esetben a McCartney-Lennon tengely léptékében kicsit túlzás lenne beszélni.)

Klikk a képekre a további koncertfotókért!

De frenetikus élmény volt. Vendég és házigazda tökéletes harmóniában tombolt a színpadon. Ezután, hogy egy másik klasszikus szerzeményt is hallhassunk Lukács torkából, újraszínezte a már fent említett Magna slágert is. A közönség rendkívül hálás volt mindkét produkcióért. Lukács jött, látott, győzött és ment. Ugyanolyan szerényen, ahogy megérkezett. A koncert azonban ebben a felfokozott hangulatban folytatódott. További mega-slágerek között újabb dalokat hallhattunk a 999 című szülinapi albumról. Ezek közül nálam egyből betalált a hungarikum nóta (azaz a Pálinkadal), és a Régi sziget. A Gazdasági recepció pedig bizonyította, hogy mint minden válságnak, ennek is vannak pozitív következményei is.

De mindenek felett a Kara Misa által (lukácsi értelemben véve) énekelt szerzeményét kell az egekig magasztalnom. Nem tudom megmondani, hogy akkor is potyogtak volna-e a könnyeim, ha nem közvetlenül a fürdetés boldog élményével telve érkezem a koncertre, és alig két órával e szám meghallgatása előtt éppen nem a mellemen pihentettem volna magam is alig 3 hetes kislányomat. De sejtem, hogy ezzel együtt nem én voltam az egyetlen, akit a szívem legmélyéig meghatott ez a szám és ez az előadás. Olyan gondolatokat fogalmazott meg, amelyek sok lányos apában meglévő, de a kifejezési korlátok miatt legtöbbünkben soha felszínre nem jutó érzések megnyilvánulásai.

Megint csak azt kell mondjam, nagy ajándék volt ez nekem. Biztos vagyok benne, hogy Dézi meg fog bocsátani és nagyon büszke lesz édesapjára! (Játékos kedvem nem hagy nyugodni. Ha valaki meg tudja mondani, milyen kapcsolat van a két szám között, amelyek számomra a csúcspontjai voltak ennek az estének, azokat meghívom egy érdi cukrászdába 3 gombóc fagylaltra. De csak azt, aki becsületszóra tudta a megoldást a nélkül is, hogy megnézze azt az utóiratban... Ha lesz ilyen szárnyaló fantáziájú személy, várom jelentkezését az info@zene.hu címen.)
 

Volt még két meglepetés vendég a színpadon. Márió volt az egyik, akit Misi a mulatós zene koronázatlan királyaként konferált fel. Őt valószínűleg soha életemben nem hallottam volna élőben zenélni, ha nem kap meghívást erre az estére. És bár a lehetőségek adta korlátok között felvillantott valamit abból, hogy komoly hangszeres tudás birtokában van, én mégiscsak – vagy talán így még inkább – úgy tekintettem rá, mint aki fausti egyezséget kötött. Az utolsó meglepetésvendég Pataki János cukrászmester volt, aki egy impozáns tortával rótta le tiszteletét a fiúk előtt. 
 

A korábban említett csúszásnak nagyjából ezen a ponton jött el a böjtje. 22 órakor ugyanis irgalom nélkül kikapcsolták az erősítőket. A csendrendelet béklyóba kötötte a szervezők kezét és kénytelenek voltak megfosztani a zenekart és a töretlen lelkesedéssel tapsoló közönségét attól, hogy egy ráadás blokk vagy legalább egy ráadás sanzon erejéig folytassák a közös ünneplést.

Szerencsére a nyár folyamán rengeteg lehetőség lesz a most el nem tapsolt köszönetnyilvánításokra az elmúlt évtizedért. Két dologban is biztos vagyok. Egyrészt jó ideig nem lesz okuk a srácoknak arra, hogy - amint az új album címadó dalában éneklik - „két kézzel beintsenek álmaik halálának”...

Másrészt pedig, magára valamit is adó fesztivál plakátjáról jó néhány évig nem hiányozhat az MCL felirat. Még akkor is, ha a napijegyek ára egy jó darabig még több lesz, mint 1150 Forint. (Az 1150 az MCL - a zenekar nevének rövidítésének - arab megfelelőjére utal - Szerk.)

 

 -Balázs András -

 

UI1: Most pedig jöjjön a megfejtés: az Eleanor Rigby című szám szerzője, Paul McCartney sokáig töprengett, mi is legyen a dal főhősének neve. Az első név, ami eszébe jutott, Miss Daisy Hawkins volt. Itt a nyilvánvalóan teljességgel misztikus kapcsolat az Előre bocsánat Dézi! című számmal...
 

UI2: Kétségtelen, hogy az első 10 év teljesítménye alapján megérdemelnék a fiúk, de határozottan cáfolnom kell azt az információt, miszerint a zenekar a következő évtizedben Summa Cum Laude néven futna tovább.