Háromszázszor csavartuk a szőnyeget - interjú Fenyő Miklóssal, Miller Zoltánnal és Zöld Csabával

„És ez a szív százszor, Újra fellángol, Ha velem vagy.” Március 12-én este immár háromszázadik alkalommal lángolt fel az a bizonyos szív. Újabb telt ház, újabb hatalmas siker, amit magáénak tudhat a Made in Hungária című darab, mely Fenyő Miklós életét dolgozza fel. De nem csak emiatt lehetett ünnepelni, volt még egy hatalmas ok erre: a rock and roll legenda ezen a napon ünnepelte 64. születésnapját. A vele, és a darab két főszereplőjével, Miller Zoltánnal és Zöld Csabával készített baráti hangvételű beszélgetésből többek között arra is fény derül, hogyan kezdődött ez a sikersorozat, és arról is lehull a lepel, hogy Fenyő Miklós miért szeretne Miller Zoltán lenni.

A színházban háromnegyed hétkor már zsúfolásig megtelt az előtér, egy gombostűt nem sok, annyit sem lehetett volna leejteni. Aztán szépen-lassan kinyíltak az ajtók, és a tömeg beözönlött a nézőtérre, ahol mindenki izgatottan várta a 300. előadás kezdetét. Legbelül érezte az egész közönség, hogy ma valami csoda fog történni a színpadon. És így is lett. Miller Zoltán háromszázadik alkalommal kezdte el az Angyalföldi pálmafákat énekelni, és ezzel megkezdődött a varázslat. Az egész társulat a legeslegjobb formáját hozta, mindenki a maximumon teljesített. A 250. előadás óta (számomra az volt az első) jó párszor láttam már a művet, de még nem történt velem olyan, hogy kétszer halljam elhangozni ugyanazt a poént. Mindig újak és újak vannak, ráadásul a mostani különleges alkalomra való tekintettel a darabban elrejtettek „300-as utalásokat” is. Az előadás végén természetesen a közönség állva tapsolta és énekelte végig Fenyő Miklóssal a Made in Hungária számot. Megérdemelte az egész társulat ezt a sikert, hiszen minden alkalommal szívvel és lélekkel léptek fel a színpadra és ki a közönség elé, játékukkal pedig eddig összesen 180.900 nézőnek szereztek örömet. Aztán megérkezett az elmaradhatatlan torta, majd mikor Miller Zoltán elindult oldalra, az álló közönség soraiból egyszer csak felhangzott a következő dal: „Boldog, boldog, boldog születésnapot...” A nézők így fejezték ki tiszteletüket és szeretetüket Fenyő Miklós felé, miközben kollégája és jóbarátja átadott neki egy üveg Ballantine's whiskey-t.
Az előadás után a művészbüfében Méhes László, a leköszönő igazgató mondott köszönő- és egyben búcsúbeszédet is a társulatnak, ugyanis március 16-ától már nem ő az angyalföldi színház feje.

Ebben a kicsit keserédes sikerérzet állapotában sikerült egy kellemes baráti beszélgetésre invitálni Fenyő Miklóst, Miller Zoltánt ésZöld Csabát.

Amivel kezdeném az interjút, azok számok lennének: 300 előadás, 10 év és 64. születésnap. Nagy ajándék volt ez Önnek?

Fenyő Miklós: Óriási. Ezt nem lehet fokozni, sem felül múlni.

Ugorjunk vissza egy kicsit az időben 2000-2001 tájékára. Hogy indult, hogy kezdődött ez az egész? Kinek a fejéből pattant ki a darab ötlete?

Fenyő Miklós: Megmondom őszintén, hogy ugyan én magam kerestem meg a színházat egy barátom segítségével, de egy teljesen más ötlettel. Szerettem volna egy korábban játszott darabot ide hozni, ami mint később kiderült, egy naiv gondolat volt a részemről. Aztán valahogy a szó szoros értelmében itt ragadtam az első alkalom után, az első alkalom hatására. A Léner Péter igazgató úr, aki akkor valami nagyon érdekes érzést élhetett át, mikor velem először beszélt fent az irodában négyszemközt...őt valamilyen hatás érte...nem mondom, hogy ez az én hatásom volt, inkább az, hogy belegondolt abba, hogy itt egy olyan ember ül, akit az ő szemével nézve, az ő aspektusából figyelve nagyon érdekes embernek talált. Ezt azért tudom, mert utána többször el is mondta nem csak nekem, hanem plénum előtt is.

Én azt is hallottam, hogy a Léner Péter tanár úr nem is nagyon mozgott ebben a műfajban, nem igazán ismerte.

Fenyő Miklós: A műfajban nem, de a gyerekei által nagyon is benne volt. Egy nagyon érdekes dolgot mesélt el, hogy a műfajt, a rock'n roll-t nem igazán kedveli...illetve inkább nem igazán érinti, viszont annál inkább ismeri a gyerekei által, akik nagyon sokat házibuliztak erre abban a lakásban, amiben ő maga is lakott. És egy idő után elkezdte egy kicsit érdekelni ez a dolog, de akkor mi még nem találkoztunk. Úgyhogy szerintem neki az a pillanat, amikor mi találkoztunk, akkor az egy ilyen felfedezés volt, akkor hirtelen összekapcsolódott neki a kettő eggyé. Akkor nagyon gyorsan el is indult egy folyamat, amit ő elég hamar valóra is váltott, mert ő körülbelül két, vagy három beszélgetés után maga mondta azt, hogy kéne egy olyan történet, amiben a Fenyő maga is benne van, ami jóformán a Fenyőről szól, mert az ő élete annyira érdekes, maga az ember is annyira érdekes és sokrétű, hogy...

Ebből érdemes lenne valamit csinálni.

Fenyő Miklós: Pontosan. És akkor azt kell, hogy mondjam, hogy utána pörögtek a szakértő agyak...mert ugye ott volt jó pár író, akikkel ő gyakorlatilag úgymond próbát tett, körülbelül elmondta nekik, hogy mire gondol, és akkor ők erről írtak egy másfél oldalas szinopszis-szerűséget...aztán ezeket átnézte, hogy melyikből lehetne igazán kiindulni, melyik szól a legértelmesebben, és a Léner tanár úr döntötte el...a Tasnádit (Tasnádi István – a szerk.) jelölte ki erre a feladatra, hogy írja meg, utána ő kiszállt a dologból. A Tasnádival ezek után én üldögéltem megannyi sessionben, és meséltem élményanyagot.

Az interjú a következő oldalon folytatódik!

[2011.03.22.]