A legszuperebb szupersztár: Prince a Szigeten

A 2011-es évi Sziget Fesztivál tulajdonképpen még el sem kezdődött hivatalosan, mégis óriási tömeg előtt adott koncertet Prince a nulladik napon. A fesztivál fennállása óta talán eddig a legnagyobb dobás ennek a koncertnek a megszervezése volt, nem tudok más nála nagyobb előadót megnevezni, aki illik is erre a színpadra, és akit ilyen sokan és ilyen izgatott várakozással teli fogadtunk volna.  

Több órás beállás előzte meg a majd három órás koncertet, hogy minden hangszer és mikrofon tökéletesen szóljon, és így is történt. De ami minden koncertben talán a legmeghatározóbb faktor, hogy milyen hangulatban van(nak) az előadó(k). Nagy szerencsénkre Prince és bandája igen jó hangulatban fergeteges koncertet adtak a velük pont egy húron pendülő, jó kedélyű közönség számára.

Előkészületek a tökéletességig

A nagyszínpad elé csak hat óra körül engedtek be minket, akik már régóta várakoztunk, hogy megcsípjük a legjobb helyek egyikét az első sorban a színpad előtt vagy legalább a kifutó körül. Az egyik biztonsági ember elmondása szerint már fél egytől tartott a beállás, jópárszor végighallgattunk a „check-one-two”-t, míg aztán valahonnan hátulról felcsendült az est házigazdájának hangja is és ellentmondást nem tűrően instruálta a kollégáit a hangszerek és a mikrofonok beállítása közben. Később egyre kijjebb merészkedett, aztán elnyomtak egy-egy számrészletet, és még a távolban várakozó tömeggel is kommunikált: „Tényleg szükség van erre?” (amikor a közönség ujjongott, ha meglátta) „Tartogassátok a hangotokat, hosszú esténk lesz!”

Partizni jöttünk!

Először a zömében gyönyörű és dögös csajokból álló zenekar tagjai léptek a színpadra és a „szimbólummal” ellátott törölközőket dobáltak a közönségnek. Az első blokkban a művész ars poétikáját fogalmazta meg: We Live (2 Get Funky), Prince & The Band, D.M.S.R (Dance, Music, Sex, Romance), Pop Life. Megtáncoltatott, megénekeltetett bennünket, közben persze folyamatosan ünnepeltette magát, villogtatta hatalmas egóját a maga önimádó módján – neki lehet, őt még ezért is szeretjük! Feltüzelte a közönséget, kérdezgette jól vagyunk-e. Jól voltunk, de nem igazán ezekért a számokért jöttünk…

A The Look of Love című dalt Andy Allo, a csodálatos énekes-gitáros párduclány adta elő, nem is tudtam eldönteni, hogy megjelenése (kecses, vékony alakja és gyönyörű, hibátlan arca) vagy selymes énekhangja a legnyűgözőbb. Még korábban a basszusgitáros démon is megcsillogtatta már hangszeres tudását, mindig, amikor a banda tagjai szólóznak, a Herceg szerényen háttérbe vonul valamelyik hangszere mögé, vagy csak élvezi a kolléga játékát.

Pörgés és kedvenc slágerek

Pár pillanatra eltűnt a színfalak mögött, de mikor visszajött, hozta magával a jó kis bulizós számait is: Take Me With U, Raspberry Beret, Cream, Cool. Aztán levonult a színpadtól, jó éjszakát kívánt, de persze senki sem szedte még a sátorfáját, mi bennfentesek, akik már jártunk Prince koncerten máshol, tudtuk, hogy minimum háromszor tapsoltatja magát vissza. Aztán mire mindenki várt, felcsendült a Purple Rain, tele érzelmekkel, érzéssel. Az album 1984-ben jelent meg, hallottuk már ezerszer, előadta már több százszor ezt a dalt, mégis mit sem kopott a dallama, a szövege. Ugyanannyira magával ragadó, és hogy a káprázat se hiányozzon, milliónyi lila-arany konfettit lövelltek az égre a hangulat további fokozása kedvéért. Igen megható volt, szerintem Prince számára is, amikor egy szép fiatal lány legördülő könnycseppekkel arcán kikerültek a kivetítőkre és a hátsó LED falra.

Hányadik visszatapsolás is ez?

Jó számok sorozata következett, ugyan azt kevésbé szeretem, amikor a szemplerről felcsendül pár taktus az ember egyik kedvenc számából (mondjuk a Sign ’O’ The Times-ból az én estemben), de a teljes dal nem hangzik el. No, de sebaj, mert itt a másik nagy kedvenc, a Kiss, és Gold után a Let’s Go Crazy. Ekkor a már tényleg őrjöngve ugrálunk ott az első sorokban, az újabb kis szünet csak egy lélegzetvételnyi megállást jelent. Hiszen újra egy olyan hőn áhított dal kezdődik, amiben korántsem lehettem biztos, hogy belefér a show repertoárjába, nem annyira híres, de igazi koncertre való szerzemény: Delirious. Nem maradhat ki a 1999 és Shelby-vel, a kopasz fekete énekesnővel a gyönyörű duett, a Nothing Compares 2 U.

Össznépi táncolás a színpadon

Következő visszajövetel után a The Bird hangzik el, ami egyáltalán nem olyan nagy sláger, hogy pont ekkor kellene játszani, de hát aki a bőség zavarával küzd… Említette is, hogy sokáig maradunk: „Tudjátok hány slágerem van?!” Beszólt nekünk többször: „Csak Ti öregszetek, én nem!” De a legkedvencebb húzás mégis ez volt: „Hallottalak már Benneteket énekelni, most ideje, hogy lássalak Benneteket táncolni!” Shelby már jött is le a színpadról, hogy kiválogassa a táncoslábúakat a közönségből és irány fel a színpadra. Be kell vallanom, hogy én voltam az első a színpadon! Sorra jöttek aztán a többiek is, jókedv, ének és tánc, de amikor aztán félve kitekintettem a tömegre, akkor jöttem rá, amit már eddig is sejtettem, hogy milyen felemelő egy vidám tömeggel szemben állni, de mennyire félelmetes is egyben. Higgyétek el mindig, ha egy előadó azt mondja, hogy milyen csodálatos közönség vagytok! Tényleg ez látszik a színpadról.

Nyomj egy tetsziket, ha szereted a zenét.

Prince közelről is olyan, mint amilyennek messziről látjuk, hiába apró a termete, számomra mégis hatalmas (zenész), hiába a smink, a kihúzott szem, számomra férfias és vonzó, és hiába tűnik úgy, hogy túl nagy az egója, valójában egy igen érzékeny ember lehet. Ehhez igazodva is fejezte be a koncertjét, amikor negyedszerre kijött, és előadta a Sometimes It Snows In April című számát, ami abszolút partiban van a Purple Rain című számmal érzelmileg, zeneileg, csak ez nem lett annyira sikeres. Ez a koncert viszont óriási siker volt, úgy éreztem, hogy mindenki elégedetten távozott, és könnyen lehet, hogy nem ez volt az utolsó koncertje itt nálunk. Kedve támadt maradni, ezt is említette, mi pedig akár már ma újra elmennénk egy koncertjére.

Lájk lent, ha tetszett a koncert vagy bírod Princet!

- Frk4muzik -

[2011.08.10.]