"Imádom az X-Faktort" - Exkluzív beszélgetés Nagy Feróval

Nagy Feró, avagy Nagyferó neve egyenlő a változással, az átalakulással. Egy biztos: bármihez nyúl, nem marad nyom nélkül; megosztó személyiség, aki mellett nem lehet elmenni. Exkluzív beszélgetés az X-Faktor egyik legnagyobb rajongójával.

Negyven éves pályafutása alatt sok minden volt már, sok mindennek nevezték, ám Nagy Feró még mindig itt van. Rockzenész, szövegíró, provokátor, családapa, akit a „nemzet csótányaként” ismer egy ország. Úgy gondolom azonban, nála nem a csúszómászó kártékony mivolta nyilvánul meg, inkább az atombiztos túlélőképessége, ami által egyrészt letűnt korok hírnöke, másrészt minduntalan aktuális.
Személyisége az X-Faktor mentoraként páratlan színt visz a műsorba; érzelmes és szókimondó beszólásai hitelessé teszik a figurát.

A Beatricével közös, legújabb albuma zenéjében és szövegeiben hűen tükrözi a Nagyferó-életérzést: Vidámság és Rock & Roll.

- Zene, színészet, dalszövegírás, (rádió)műsorvezetés. Melyik szegmensben tudsz leginkább kiteljesedni?
- A rockzenében, mivel zenészként érzem magamat a legjobban. Színpadi ember vagyok, meg inkább szövegíró, mint zeneszerző, bár írtam egy-két nótát, ami hála Istennek mainstream lett.

- Az 1970-ben alakult, majd 1987-ben újra alakult Beatrice frontembereként több mint négy évtizede állsz a színpadon. Számos előadó feltűnt, majd eltűnt. Mi a tartós népszerűség és jelenlét receptje?
- Nem tudok megragadni egy műfajnál. Számomra a zenélés egy elég tág fogalom. Úgy gondolom, ha valaki igazi rock & roll-életformát él, akkor szabadon garázdálkodik a zenei stílusok között. Ami nem azt jelenti, ha nem tud zenélni, akkor alternatív zenét játszik, mert ez egy bevált szokás. Egész életemben mindig keresetem valami kitörési lehetőséget abból, ami én vagyok, hogy ne unjam meg magamat, mert akkor úgy járok, mint sokan, akik beszorulnak a saját műfajukba, s egyszer csak néznek, miért nem kellenek a közönségnek. Mindig szeretek valami új dologgal kijönni. Végiggondolva ezt a negyven évet, a „titok” talán annyi, hogy csinálj mindig újat, hogy a régi rajongóid azt mondják, ez már nem az, ez már nem te vagy. Akkor egy idő után rájönnek, hogy én vagyok, meg aztán megszeretik, de mindig bizonyítani kell, hogy meg tudsz újulni akár zeneileg, akár szövegileg, bármilyen formában. Pontosan ezt a szabadságot szeretem a rock & rollban: hadd csináljam azt, amit én akarok. Ez persze nem mindig tetszik a közönségnek. Nem hiszem, hogy egy igazi rockzenésznek – bár a példák ezt mutatják – 47 éves korában meg kell halnia a saját hányásában. Persze, az is szép. [felnevet]

- A Beatrice amolyan szent tehén az életedben? Mit jelent számodra?
- Mondok egy igen kegyetlen és őszinte dolgot: híresebb lettem, mint a Beatrice. Nem véletlenül változott meg a zenekar neve. A Beatrice– a Bikini mellett, ami egy nagyon fontos pontja az életemnek – volt mindig is a családom, amelyben közben változtak a családtagok.
A Bikini amúgy egy nagy érdekes kezdeményezés volt. 1982-ben úgy gondoltam, ha a Beatricet nem lehet, akkor minek mást. Azonban nem volt igazam. Németh Alajos megkeresett, hogy csináljunk egy zenekart. Addig amatőr, azaz alternatív zenészekkel játszottam; a Bikini volt az első olyan zenekar, ahol állati profi zenészekkel kezdtem el dolgozni. Az egy óriási dolog volt, hogy amikor nekik éppen nem volt nótaötletük, akkor én zenéltem – de zenészekkel. Egyszerre karmester lettem: azt mondtam, a gitár csinálja ezt meg ezt; a basszusgitár a szokásosat, dörmögjön alul; a dob meg csináljon olyanokat, hogy; én meg azt fogom énekelni, hogy; vagy megfújom ezt a szaxofont, bár még nem tudok rajta játszani, de majd megtanulok. Fantasztikus kísérlet volt, hogy az agyamból kipattant valami, s azt azonnal megvalósították. Egy nem túl képzett zenekarnál iszonyú lassan halad a dolog, meg másnapra már annyit változtam, hogy nem érdekel a tegnapi G-dúr, mert én már Giszben vagyok. Ezért velük iszonyatosan jó volt zenélni; a legavantgárdabb ötleteimet pillanatokon belül valósították meg sokkal magasabb színvonalon, mint amit gondoltam magamról.

- A tapasztalatodat milyen módon tudtad/tudod megosztani, átadni a feltörekvő tehetségeknek? Milyen módon álltál hozzá a mentorszerephez?
- A legelején nem nagyon akartam ezt az egészet. Nem akarom más emberek életét meghatározni. Azt vallom, hogy mindenki csinálja, amit szeret. Legfeljebb nem olyan jó; ha nem olyan jó, akkor meg ne mutassa a népnek, mert elriasztja őket vagy agyonütik. Aztán a műsor készítői közül többen is rábeszéltek – Ördög Nóri például egy percig sem hagyott nyugton, Schiwert-Takács László, a műsor egyik főszerkesztője is ette a fülemet, illetve az egyik gyermekem és a feleségem is azt mondták, hogy ez nekem való. Egész életemben segítettem zenekarokat (Moby Dick, Republic, Bikini, Pokolgép stb.) – volt, ahol szöveget írtam, volt, ahol tanácsot adtam –, és rávilágítottak, hogy ez egy ugyanolyan szerep. Aztán mondtam, hogy nem vitázom, csináljuk. Csupán attól féltem, ha nem lehetek benne a Feró, akkor mi lesz: beletanulok egyfajta celebségbe? Én akkor még nem tudtam, hogy a világ egyik legprofibb stábja csinálja az X-Faktort Magyarországon. Mindent tudnak erről a szakmáról, és hála a Jóistennek, hogy a képükbe nagyon belefért Feró kicsit nyers, kicsit bátortalan, kicsit érzelmes világa, ami én vagyok. Állati jól érzem magamat ebben a műsorban. Nagyon szeretem csinálni. Most már inkább attól félek, hogy modorossá válok.

[2011.09.28.]