Uriah Heep a Barba Negrában

A Budapestre szépen vissza-visszatérő, október 19-én a Barba Negra Music Club színpadára lépő Uriah Heep ékes bizonysága annak, hogy legenda nem vész el, legfeljebb átalakul. De a legendás hard rock bandának, mely tavaly ünnepelte fennállásának negyvenedik évfordulóját, vélhetően kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a tagcseréit számba vegye. Ha van szám, amire ilyen évfordulóhoz érve bárki is kíváncsi lehet, az csakis és kizárólag ez a hihetetlenül hangzó tétel: a rockzene örökbecsűvé avatása érdekében abszolvált negyven év.

A Uriah Heep meg is adta a módját ennek a negyvenes számnak: biztos, ami biztos alapon már 2009-ben elkezdte fennállásának negyvenedik évfordulóját ünnepelni. Celebration címmel jegyezték azt az albumukat, amely azt volt hivatott bizonyítani, hogy Mick Box bárkit tud is maga mellett a színpadon, egyformán jól játssza saját klasszikus nótáit: szépen egymás után rakva a nagy idők nagy tanúságait felmutató rock nótákat, amelyek sorában ugyanúgy ott lesz, ott lehet a Sunrise, a Look At Yourself, a Stealin', a The Wizard, a Gypsy vagy épp a Free & Easy, a July Morning és az elmaradhatatlan Lady In Black.

A Very 'eavy... Very 'umble 1970-es lemezük óta a banda valaha volt sztárjai közül már csak Mick Box zenél a Uriah Heepben, de Budapestnek a ma már külön utakon járó egykori Uriah Heep-billentyűs, Ken Hensley fellépéseiből is kijutott néhány az utóbbi időben, így aki akart, máshogyan is belefeledkezhetett a zenekar múltjába. Az ortodox rajongók az október 19-én megszólaló felállással is találkoztak már: tudják, kellemetlen meglepetés nem érheti őket, ha a gitárokat nyúzó Mick Box mellett Trevor Bolder (basszusgitár) Bernie Shaw (ének), Phil Lanzon (billentyűk) és Russell Gilbrook (dob) nyújtja majd a szokásosan meggyőző teljesítményt. Aki pedig további számokra is igényt tartana, az rögvest az eszébe vésheti: a banda több mint huszonöt kiadott nagylemezzel, mindösszesen mintegy harmincmilliós eladott példányszámmal írta be magát a rock történelembe.

Nevüket Charles Dickens David Copperfield című regényének egyik szereplője alapján választották, s ha ez az irodalmi ihletettség nem tette volna őket éppen eléggé elborulttá, akkor erre még a szövegeikkel is jól rátettek egy lapáttal: kedves témáik voltak a misztikus, mágikus és hermetikus motívumok, amit mi sem bizonyít jobban, mint sikerkorszakuk egyik-másik legendás lemezcíme: a Demonds And Wizzards (1972) vagy a The Magican’s Birthday (1972). S a hard rock mintha egyfajta reneszánszát élné: kitűnően példázza ezt a Uriah Heep új albuma, melyen Mick Box együttese ismételten bizonyítja, hogy nem őskövületek, hanem eleven, dinamikus, és ami a legfőbb, még mindig mérhetetlenül kreatív csapat.

Hangzásvilágát tekintve új lemezük, az Into The Wild kevésbé fémes, kevésbé nyers és éles, mint az utóbbi két évtized általánosnak mondható rockzenei tendenciái. Érezhetően dominál az orgona és az ének, a gitár nem harap úgy, ahogy esetleg másoktól megszokhattuk, és ugyan a ritmus lendületes, magával ragadó, rengeteg benne a játék, a variáció – a számokban a tökéletes mesterségbeli tudás inkább lenyűgöző színességgel, ötletességgel párosul, amitől csak még könnyebben megszerethető lesz ez a zene. Az albumon így egymást követik a jobbnál jobb dalok.

Még az ortodox Uriah Heep rajongók is kizárólag csodálattal tekinthetnek a csapatra, amely mostanában minden megnyilvánulásával – élőben és lemezen egyaránt – azt bizonyítja, hogy szó sincs itt trottyos öregfiúk ötlettelen labdázgatásáról: a banda felett múló, de még mindig múlhatatlan idő szépségén túl továbbra is számíthatunk egyéb elbűvölő őrületekre is. A banda ma is rendkívüli teljesítményekre képes! Aki a legutóbbi idők Uriah Heep koncertjein ott lehetett, tudván tudhatja: volt, ami volt, elmúlt, ami elmúlt, jön, aminek jönnie kell: de a varázslat a régi.

[2011.09.30.]