˝Az éneklés örömforrás.˝ - Őszinte beszélgetés zenéről, hazáról, boldogságról Rost Andreával

A természetes báj, az elegancia, a magas értelmi, illetve érzelmi intelligencia, és nem utolsósorban az a páratlan, gyönyörű hang teszi a Rost Andrea-jelenséget olyannyira szerethetővé. A jelenkor operajátszásának legfényesebb magyar csillaga vitathatatlan tehetsége, magával ragadó személyisége és kalandvágya által a világ legjelentősebb színpadainak ünnepelt előadóművésze.

A Kárpát-medence sokszínű zeneiségét az itt élő népek kölcsönhatása formálta. Rost Andrea ennek a gazdag kincsestárnak a magyar, cigány és zsidó népdalokon keresztüli újrafogalmazásával, azaz a Pannon Dalokkal hazája, valamint az integráció, a tolerancia és a szeretet tiszteletbeli zenei nagykövetévé vált. A produkciót nem véletlenül választottak a Berlin–Budapest testvérvárosi kapcsolat húszéves jubileumi, valamint az első magyar EU-elnökség záró rendezvényének, amely számára rendelkezésre bocsátották a Brandenburgi kapu előtti teret.

— Wahlheimat Deutschland. Választott otthona miért pont Berlin?
— Leginkább a második házasságom vitt oda. A férjem holland, Bécsben nőtt fel, és ott is ismerkedtünk meg. Ez egy kacifántos történet. [mosolyog]

— Milyen Berlinben élni – összehasonlítva Magyarországgal, Budapesttel?
— Nagyon jó. Szerintem nem lehet összehasonlítani, azaz talán Budapesttel, hiszen Budapest mindig is – legalábbis zeneileg – egy nyitott hely volt, a kulturális választékra (színház, koncertek, operaelőadások) nagy hangsúlyt fektettek. Hogy aztán ez így lesz-e mostantól is… Sok mindenről határozott véleményem van, amit sokan nem szeretnek, de úgy gondolom, azt szidja leginkább az ember, akit szeret. Ha elmondom a véleményemet, azt nem azért teszem, mert lesajnálni vagy bántani akarok valakit, hanem mert szerintem változtatni kellene.
Berlin nagyon nemzetközi és nyitott; nem áll sokkal több pénz a rendelkezésre, mint itt. A két város adottsága hasonló, bár politikai, gazdasági befolyásánál fogva a német egy világszinten meghatározó kultúra. Ezek mi sosem voltunk, sosem leszünk; de ez nem baj, ha megtaláljuk a helyüket ebben a világközösségben. Csak már végre meg kellene találni! Azt gondolom, a fiatalok egy idő után e felé fogják vinni, kell, hogy e felé vigyék ezt az országot, ha itt maradnak. A másik – és ez a legszomorúbb nekem, mert senkitől sem hallok mást –, hogy nincs lehetőség.

— A Pannon Dalok mindenképpen hiánypótló, az integrációt, a toleranciát a (zenei) azonosságokon, az összefogáson keresztül megvalósító vállalkozás. Hogyan fogant meg a gondolata?
— Az évek során, külföldön az érdekes megjegyzéseket begyűjtögettem magamnak (sokszor találkoztam azzal, hogy még tájékozott, komoly zenészek is azt mondták egy cigányhegedűsre, hogy ez a magyar népzene, amire a válaszom az volt, hogy az is, de nem egészen). Miután elkészítettem a – népzene ihlette – Bartók–Kodály–Ligeti-dallemezemet [Magyar dalok (Warner Music, 2008) – a szerk.], nagyon erősen elgondolkodtam azon, hogyan lehet megmutatni, miként hatott a XX. század elejétől a közepéig erre a három, zseniális, magyar zeneszerzőre a magyar népzene. Ők úgy gondolták – és akként is dolgoztak ezzel a zenei anyaggal –, hogy ez egy kincs, amit meg kell őrizni, amit meg kell mutatni a világnak komolyzenében is, hiszen ez nem szégyen, ez a miénk. Aztán felmerült bennem a kérdés, milyen is valójában a magyar népzene; majd elhatároztam, hogy mutassuk meg, mennyiféle különböző színből is tevődik össze. Talán azért juthatott az eszembe, mert Berlin is ilyen: a sok kis faluból egyszer csak összeállt egy metropolisz, egy hatalmas, sokszínű és befogadó város, ami még Németországon belül is egy külön történet. Úgy éreztem, itt valahol egy összecsengés is van. Ezért szerettem volna megcsinálni Berlinben ezt a koncertet, ami hála az égnek megvalósult. Nagy örömük volt benne, és nagyon jól fogadták.

— Saját műfajuk kiválóságait fogta össze ehhez a projekthez. Milyen érzés velük utazni?
— Olyan sokat kaptam ezektől a zenészektől (a Jávori Ferenc vezette Budapest Klezmer Band, Lukács Miklós cimbalomművész, Glaser Péter nagybőgős, a két remek zenész-zeneszerző, Bolya Mátyás és Szokolay „Dongó” Balázs). Fantasztikus a közös munka, és ahogy egymást inspiráljuk. Nincs két egyforma koncert, mindig valahogy más, folyamatosan alakul, hiszen számunkra is új. Koncert után mindannyiunkban megvan az az érzés, hogy „Most volt a legjobb.” Az egész egy fejlődési tendenciát mutat. Alapvetően egy kísérletező, utakat kereső valaki vagyok, és jól esik, hogy mindez a fő csapásirányba, az operába nagyon klassz módon visszaépül. Ennek az a titka, hogy csinálni kell. Minél többet foglalkozik az ember zenével, annál közelebb jut valami igazsághoz, miközben saját maga is fejlődik.

— Bár a hangképzés alapja minden műfajban azonos, az egyes zenei irányok más és más technikai megoldásokat kívánnak meg. A népdalok milyen kihívás(ok) elé állították?
— Minden egyes dalt vagy szerepet be kell tenni az ember torkába. Nagyon érdekes volt, mert próbáltam találni valamilyen népzenei hangvételt, amiről úgy gondoltam, jobban illik ehhez. Ám minél többet koncertezünk, egyre inkább oda jutunk vissza, hogy ugyanazzal a fényes hanggal – talán kevesebb vibratóval – kell megszólaltatni. Aztán egyre feljebb kellett transzponálni a dalokat, hogy az operás hangvételhez jobban illjenek. Az a mély mezzo lágé, amiben a népdalénekesek – torokból, azaz egy másfajta hangadás által, de egyébként gyönyörűen – énekelnek, az nekem nem az igazi.

Az interjú a következő oldalon folytatódik!

[2012.02.18.]