˝Fogalmam sem volt, hogy kell duóban játszani˝ - interjú Pintér Tiborral
Pintér Tibor gitáros évekkel ezelőtt szinte észrevétlenül lépett a „hivatásos” zenészek útjára, mára azonban a szakma elismert és keresett tagja. Neve olyan kiváló előadók produkcióihoz köthető, mint például Micheller Myrtill, Tátrai Tibor, vagy a jelenleg már önállóan koncertező Showder Band. Szakmai életút gyerekkortól a jelenig - exkluzív interjú.
- Számos produkció részese vagy, igazán sok műfajban kipróbáltad magad. Hogyan kezdtél zenélni? - Viszonylag egyszerű volt az indulás, hiszen a családomban több zenész is volt. A legismertebb közülük Rácz Aladár cimbalomművész, aki apai ágon volt rokonom. A nagyszüleim anno Budapestről vidékre költöztek, ami annyiban okozott nehézséget a családomnak, hogy akkoriban a fővároson kívül még nem igazán lehetett komolyabban zenét tanulni. A roma zenei hagyományokat így végül nem tudtuk kellőképpen elsajátítani, sajnos ez szinte teljesen kimaradt az életünkből. Ettől függetlenül édesapám és édesanyám részéről is örököltem valamiféle zenei indíttatást, így kilenc éves koromban gitározni kezdtem. Eleinte teljesen egyedül, autodidakta módon tanultam, néha ellestem édesapáméktól egy-két fogást, vagy ötletet. Amikor úgy éreztem, hogy már nem tudnak újabb érdekes dolgokat mutatni, akkor elkezdtem akkordokat basszusvezetéssel kombinálni és magamnak dolgoztam ki dalokat. Egy-két év alatt annyit fejlődtem, hogy keresztapám már engem kérdezgetett a gitározással kapcsolatban.
Nyomj egy tetsziket, ha szereted a zenét.
- Később jártál tanárhoz? - Igen, elkezdtem a Vasutas Zeneiskolában Tornóczky Ferencnél tanulni, hozzá jártam négy éven keresztül. Ő tanított meg a jazz és az improvizáció alapjaira, illetve rengeteg sztenderdet megtanultam. Az elmélettel hadilábon álltam, azt egyszerűen nem tudta belém verni, sőt mai napig vannak gyengeségeim a témában. Általában hallás után tanulok meg dalokat, a kottázással akadnak problémáim. Egyszer hallottam egy koncerten Birta Mikit, akinek nagyon tetszett a játéka. Hamarosan nála folytattam a tanulást. Másfél évig jártam hozzá, ő technikailag nagyon rendbe tett. Miután Miki külföldre költözött, újra magamtól kezdtem tanulni, ezúttal azonban már tudatosan gyakoroltam. Akkoriban több zenész ismerősöm véleményét kikértem arról, amit csinálok, s az ő tanácsaik sokat segítettek a fejlődésben.
- Mindig kiemelkedő szerepet töltött be az életedben a gitár? - Igen, én mindig csak gitároztam. Kilenc éves korom óta a gitár állt az életem középpontjában, de mindig csak a kötelező feladatok mellett. Amikor még iskolába jártam, akkor délután gyakoroltam, amikor pedig dolgoztam, akkor hajnal ötkor keltem, hogy még indulás előtt zenélhessek. Nem tudtam, hogy mi lesz ennek a kimenetele, nem voltak céljaim ezzel, egyszerűen csak zenéltem és zenéltem.
- Mikor dőlt el, hogy egyértelműen a zene lesz a „főállás”? - Huszonegy éves voltam, amikor felvettek a Határőrség Zenekarába [azóta integrálva a Készenléti Rendőrség Zenekarával - a szerk.] és igazából onnantól tudtam komolyabban foglalkozni a zenéléssel. Eleinte határozottan furcsa volt, hogy nap mint nap gitározni kell a munkahelyemen. Időbe telt, mire megszoktam ezt a légkört, megközelítőleg fél évbe telt, mire élni tudtam a lehetőséggel, hogy egyfolytában gyakorolhatok.
- Onnantól látványos volt a fejlődés? - Abszolút. Onnantól folyamatos a fejlődés, hiszen tényleg egész nap azzal foglalkozom, amit szeretek. Persze ott is el kell végezni a feladatokat. Ha például reggel öt órakor indulunk Körmendre játszani, akkor fél négykor csörög az óra függetlenül attól, hogy előző este esetleg koncertem volt-e, vagy sem. Tehát vannak rossz oldalai is, mégis azt mondom, hogy egy zenésznek - főleg manapság - ez az állás aranyat ér.
- Többé nem akartál tanárhoz járni? -Dehogynem, szerettem volna. El is terveztem, hogy jelentkezem a Zeneakadémia jazz-tanszakára, úgyhogy szorgalmasan készültem a f elvételire. A kötelező dalokat kidolgoztam egy szál gitárra, aztán kissé megdöbbentem, amikor a felvételin kiderült, hogy zenekari kísérettel kell játszanom. Tulajdonképpen minden, amit megtanultam felborult, hiszen teljesen másképpen kell játszani, ha az ember mögött ott áll egy zenekar. Két ponttal elmaradtam a ponthatártól, így nem vettek fel. Igazából nem szomorkodtam, mert viszonylag megszokott dolog, hogy a tanszakra csak második, harmadik alkalommal veszik fel az embereket. Úgy gondoltam, hogy majd sikerül, ha eljön az ideje.
- Következő évben mégsem próbáltad meg? -Érdekesen alakult. A felvételi után pár hónappal zenéltünk egy fesztiválon a Lucky Boys-szal, ahol Babos Gyula [a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékének oktatója - a szerk.] hallott játszani. Akkor odajött hozzám, hogy nagyon tetszik neki a játékom, majd megkérdezte, hogy miért nem járok a Zeneakadémiára. Megbeszéltük, hogy következő évben mindenképpen beadom a jelentkezésemet a tanszakra. Eltelt egy év, és a felvételik beadási határidejének közeledtével én éppen olyan helyzetben voltam, hogy minden este zenéltem egy klubban. Így éppen elég szétszórt voltam ahhoz, hogy elfelejtsem beadni a jelentkezési lapot a Jazz Tanszékre. Pár nappal a határidő után döbbentem rá, hogy nem adtam be, akkor természetesen már nem fogadták el a jelentkezésemet. Közben a Határőrség zenekarához olyan zenészek jöttek, akiket a legnagyobbnak tartottam és tartok mai napig. Ahogy elkezdtem ilyen emberek között játszani, már nem éreztem akkora szükségét a Zeneakadémiának, mert minden nap tanultam valamit ezektől a srácoktól. Ezen kívül nagyon fontos szerepe volt az életemben a Lucky Boys-nak is, ahol dixielandtől kezdve jazzig minden műfajban kipróbálhattam magam.
- Van kedvenc műfajod? - Mindent szívesen játszom, ami jó. Most talán azt mondanám, hogy a django vonal tetszik legjobban, de sok minden érdekel. Sokféle zenét játszom, a Black Magic-kel például magyar és külföldi pop-slágereket is feldolgozunk. Szerintem az a fontos, hogy egy zenész tudja, hogy melyik műfajban mit kell játszani. Gondolok itt arra, hogy ha van egy egyszerű rock and roll, akkor abban nem kell nagy megfejtéseket csinálni, mert nem lesz jó. Szerencsére annyi zenekarban játszottam már, hogy volt időm és lehetőségem megtanulni azt, hogy melyik műfajba mi fér bele. Szerintem fontos, hogy ezt minden zenész megtanulja.
- Mikor volt az első zenekarod? - Tizenhárom éves korunkban alapítottuk a Black Magic-et. Ez volt az első zenekarom, ami még most is működik. Ez az a zenekar, akikkel mindent játszunk. Annyira összekovácsolódtunk, hogy már nem kell mondanunk semmit zenélés közben, egyszerűen csak egymásra nézünk és tudjuk, mit gondol a másik. Ebben a zenekarban énekelek is, tehát valamilyen szinten én töltöm be a frontember szerepét. A srácok pedig mindig tudják, hogy mikor mit szeretnék csinálni, tökéletesen alkalmazkodnak hozzám a koncertek alatt. Egyikük sem tanult zenész, mégis nagyon jó muzsikusok. Gyerekkorunkban úgy zenéltünk, hogy sokszor azt sem tudtam, hogy mi a neve az akkordnak, amit lefogtam. De egész napokat, heteket töltöttünk el együtt és folyamatosan játszottunk. Aztán mindenkinek másfelé ment az élete, de a zenekar megmaradt.
- Ők egyébként zenélésből élnek? - Nem, nekik van munkájuk és amellett hobbiból zenélnek. Elképesztően tehetségesek. A zongorista úgy játszik latint, hogy hihetetlen, majd pár perccel később lekísér egy jazzballadát. Ez ritka. Általában minden zenésznek van egy olyan stílus, ami kifejezetten jól megy. Ezek a srácok meg mindenben megállják a helyüket.
Hírek
