Tóth Vera az Orfeumban pörgeti a sorskereket - képekben

Változatos műsorral pezsdítette fel Tóth Vera a pesti éjszakát. Exkluzív hangulatú, teltházas klubkoncertjén közkedvelt feldolgozásokkal és saját slágerekkel kedveskedett a vendégeknek.

Kíváncsian ülünk be az igényes, minőségi szórakozást, kikapcsolódást kínáló, egyetlen pesti mulató programkínálatában szereplő Tóth Vera klubkoncertjére, amely nem mellesleg élénk színekkel gazdagítja az Orfeum szürkének amúgy sem mondható palettáját.

Már rögtön az indítódal, a Nem baj, hogy semmi nem jön könnyen rámutat arra, hogy az énekesnő teljesen kinőtte magát a tehetségkutató műsorok gyorstalpaló, majd a feledés homályába vesztető világából. Laza, oldott hangulatban vezet át a Nincs édesebb az életnélre. Irdatlan rutin árad belőle, könnyedén bánik istenadta tehetségével, valóságos rockcsőként adja ki magából a hangfüzéreket. A mellettem ülő, külföldi házaspár afelől érdeklődik, az énekesnő híres-e hazánkban, mert nagyon tetszik nekik a produkció. Ez az igazi, elfogulatlan elismerés.

A Mondd, miért pont ő?-t követő Tépd le a láncot! aztán megalapozza a bulihangulatot. Klasszikus értelemben vett klubkoncerten vagyunk. A nagy példakép, Alicia Keys két dala (Empire State Of Mind, If I Ain’t Got You) közben Vera láthatatlan kerítést von az Orfeum köré, ám ebből a karámból senki sem akar szabadulni.

Egész testével-lelkével énekel, pimasz módon játszik a teret uraló, bőr alá hatoló orgánumával, könnyedén szökik a búgó mélységekből a gyémánttisztaságú és -erősségű magasságokba. Zsigerből tűzdeli gyöngydíszítésekkel a dallamok útját.

A láthatóan nagyon összeszokott zenekar (dr. Bérczes Viktor – billentyűk; Csóka Péter – gitár; Kovács Gergő – basszusgitár; Potesz Balázs – dob) támogatásával valóságos örömzenélés folyik a színpadon.

További képekért kattints!

 A Just The Two Of Us közben a kevesebb több-elvét hiányolom kicsit, mivel a sok – bár hibátlanul használt – eszköz néhol kioltja egymást, telítettségérzést okoz. Jó stílusérzékkel megáldva, Vera az egyik műfajból a másikba siklik, átjárja az erő, noha helyenként több lehetne a szubtilitás, a kontraszt.

A félreismerhetetlen orgánummal megszólaló Az út, a Nem kell valaki másé és a Nem tudom, nem tudom csodás dalok, amelyekben tökéletesen meg tudja mutatni, mi rejlik benne, ám érthetetlen módon sokat kalandozik a felső regiszterben.

A következő, csokorba szedett dalok a Megemlékezés nevű blokk részét képezik, amelyben az énekesnő olyan előadók előtt tiszteleg, akik nagy hatással voltak rá, de már nincsenek köztünk. Amy Winehouse Magic-je, Cserháti Zsuzsa Akad, amit nem gyógyít meg az idő sem című, felejthetetlen slágere, a Ray Charles-féle Georgia őszinte, szeretetteljes vallomások, a koronát azonban az idén távozott Whitney Houston I Wanna Dance With Somebody (Who Loves Me)-jéból kibontakozó I Believe In You And Me-vel helyezi saját fejére.

Vera talán eddigi legnagyobb sikerével, a Sorskerékkel búcsúzik, amely egy hatalmas master blasterben teljesedik ki. A közönség akaratának engedve, azaz az elismerő taps hatására, ráadásként felcsendül a szintén Cserháti-örökség részét képező Hamu és gyémánt, amellyel Vera annak idején egy ország szívébe lopta be magát.

– Aigner Ivan –

[2012.10.15.]