Akasztón ünnepelték a magyar könnyűzenét - képekben

Első alkalommal rendezték meg Akasztón a Magyar Könnyűzene Ünnepe névre keresztelt kétnapos minifesztivált, május 26-27-én. A rendezvénynek az egykori Stadler stadion adott otthont, aminek a befogadóképessége nyilvánvalóan meghaladta a várható érdeklődést, de egy ekkora stadiont a fővárosban is komoly kihívás lenne megtölteni, nemhogy egy aránylag nehezen megközelíthető alföldi városban.

Bár a szervezők gondoltak a környékbeliekre, és az előre megváltott jeggyel bizonyos városokból ingyen eljuthattak a koncertekre, illetve éjszaka haza is tudtak menni az erre a célra szervezett buszokkal, a többség mégis autóval érkezett az ország különböző pontjairól. Dicséret illeti a szervezést, amiért a városban több helyen ki volt táblázva, hogy merre található a koncertek helyszíne, illetve nem túl messze a stadiontól láthatósági mellényesek igazították útba az érkezőket.

A fellépők névsorát úgy állították össze, hogy minden korosztály találjon kedvére valót. A különböző tehetségkutatók sztárjai elsősorban a fiatalabbakat vonzották, míg az idősebb generáció számára a már-már legendásnak mondható zenekarok, énekesek hathattak csalogatóan. A vége pedig az lett, hogy kicsik és nagyok együtt énekeltek, szórakoztak a kétnapos koncertsorozaton.
Az első nap programja ránézésre valamivel erősebbnek tűnt, legalábbis a várható nézőszám tekintetében mindenképpen. Szombaton félórával a kezdés előtt még nem tűnt túl bíztatónak a helyzet, de aztán lassacskán elkezdtek érkezni az emberek. A színpadon egy rövid köszöntőt követően az FG4 Illés-Fonográf emlékzenekar nyitotta a fellépők sorát. A jól ismert számok mellett saját szerzemények is helyet kaptak a zenekar műsorában. Később az FG4 tagjai ugyanebben a felállásban, de immáron The BlackBirds néven a VIP-teremben Beatles-dalokkal szórakoztatták a vendégeket. Az idő múlásával folyamatosan nőtt a jelenlévők száma, és az első átállásnál már meghaladták a „családias koncert” kereteit.

A nézők gyarapodásának persze ésszerű magyarázata volt, hiszen az első X-faktor népszerű testvérpárja, Vastag Csaba és Vastag Tamás lépett a színpadra. Az első széria győztese nem hazudtolta meg önmagát, és a tőle megszokott lendülettel kezdte műsorát. Sokakban visszatetszést kelt, hogy a tehetségkutatókból kikerülők alapokkal a zsebükben járják az országot, és a zenekarok lehetőségeit korlátozzák, hiszen olcsóbb és egyszerűbb egy ilyen műsort megvenni, mint egész zenekarokat utaztatni, biztosítani a technikai hátteret stb., viszont a szervezők nem adták alább igényeiket, így kivétel nélkül minden fellépőt élőzenekar kísért. A Vastag-testvérek a Fánk zenekarral alapozták meg a hangulatot a nap hátralévő részére. Mindkettőjüknek becsületére legyen mondva, hogy kifogásolható egészségi állapotuk ellenére sem mondták le a fellépést. Tomi ezúttal inkább csak Csabi vendége volt, két saját szám mellett az Őrizd az álmod című közös dalukat énekelte (utóbbit természetesen Csabival együtt).

 

Az X-faktor győztese szintén főként saját számokat hozott, de a Jégszív c. számot is elénekelte, előrebocsátva, hogy valószínűsíthetően az este folyamán a dal szempontjából autentikusabb előadótól is hallani fogja ezt a nagyérdemű (igaza lett). Valamint az elmaradhatatlan My way sem hiányzott a műsorból, aminek a jelentőségét Csabi vonatkozásában talán sokan nem is érzik át igazán. A pörgősebb daloknál szokás szerint játszótérnek használta a színpadot, de valószínűleg már hiányolná a közönség, ha nem mászna fel minden útjába akadó elemre. Ráadásdal, némi aláírás-osztogatás, fényképezkedés, rövid szünet és egy kis pakolás után a Hooligans csapott a húrok közé.

Ember legyen a talpán, aki fényes nappal egy ekkora stadionban, a stadion méretéhez képest kevés ember előtt hitelesen tud „rocksztárkodni”. Ilyen körülmények nehezítették a Hooligans dolgát is, de hát nem ma kezdték a szakmát, remekül megoldották a feladatot. Az újabb számok mellett felcsendültek jó pár évvel ezelőtti nagy slágerek is, bár a közönségnek az előbbiek sem jelentettek problémát, volt itt jó hangulat, közös éneklés, visítozás, meg ami kell. Ez tulajdonképpen mindkét nap koncertjeire elmondható, minden fellépő élt a közönségénekeltetés eszközével, egyik-másik esetben ez várakozáson felül jól sikerült, pedig egy ekkora helyen az emberek hangja nagyon el tud veszni.

A legjobb időpontban a Hooliganst követő Republic játszhatott valamivel kilenc óra után, tehát már nem világosban, de még nem éjszaka. Nézőszám és hangulat tekintetében egyértelműen a Republic koncertje vitte a pálmát. A koncert első fele nem a klasszikus nagy slágerekről szólt, bár aki teljesen laikusként nézte a koncertet, akár ezt is gondolhatta, hiszen teljesen mindegy volt, hogy mit játszanak, a közönség mindent énekelt velük. Aztán nem ráadásdal, hanem egész ráadásblokk következett, amikor aztán végképp megőrült a közönség. A Repül a bálna, a 67-es út, a Ha itt lennél velem és egyéb örökzöld slágerek mozgatták meg az egybegyűlteket. Leírhatatlan az a hangulat, az az atmoszféra, ami övezte a Republic koncertjét. Mondhatnánk, hogy az évek, meg a rutin, de sokkal többről van itt szó. Érezhette mindenki, hogy semmi nem történik véletlenül a színpadon, minden pontosan úgy zajlik, ahogy az ki van találva, de ennek ellenére nem tűnt egy pillanatra sem erőltetettnek vagy mesterkéltnek az egész. Egyszerűen profi volt. Ez a profizmus kiegészülve azzal a hangzásvilággal, ami a Republic sajátja, a tomboló közönséggel, illetve a nagybetűs zenészekkel, valami olyan dolgot generált akkor ott, amit nem lehet leírni.

Az utolsó szombati koncert Demjén Rózsié volt. Mire átszereltek, beálltak, elég késő lett, és eléggé lehűlt a levegő, talán ezért csappant meg némiképp a nézőszám, de így is maradtak jó páran végig. Kicsit kötekedve akár azt is mondhatnám, hogy Demjén és zenekara biztonsági műsort rakott össze erre az estére, de a nevéhez fűződő dalok listáját elnézve igazából értelmetlen és felesleges biztonsági vagy nem biztonsági műsorról beszélni. Nagyon sok Demjén-számról elmondhatjuk, hogy százan százféleképpen elénekelték már, akár technikásabb énekesek is, de azt gondolom, hogy mindig van valami varázsa annak, amikor a már-már önálló életet élő dalokat az ember az eredeti előadótól élőben hallja. Ezen az estén az olyan, önmagukban is gyönyörű számok, mint például A szabadság vándorai vagy a Hogyan tudnék élni nélküled, a szülők és a hozzájuk hazatérő gyermek kapcsolatának természetéből adódó tisztásággal, minden sallangtól mentesen szólaltak meg.

Ezek után kíváncsiak voltunk, hogy a szombati nap emelkedett pillanatait vajon sikerül-e a vasárnapi gárdának felülmúlnia. A két nap névsorából és a jegyárakból kiindulva, arra számítottunk, hogy aki csak az egyik napra tud eljönni, az az elsőt fogja választani. Ez nagyjából be is jött, az első koncert előtt szinte aggódtunk, hogy sokkal kevesebben lesznek, de ahogy szombaton, úgy vasárnap is később kezdtek szállingózni az emberek.

Kökény Attilára várt az a nem túl hálás feladat, hogy a stadion túlsó végén álló sátor enyhet adó árnyékában falatozó, söröző embereket a színpadhoz csalogassa. Szerencsére van akkora hangja, hogy bármeddig elhallatszik, úgyhogy rövid idő alatt sikerült a jelenlévőket a színpad köré gyűjtenie, és rávenni őket egy kis táncolásra, éneklésre. Elképesztő egyébként, hogy milyen biztos hanggal énekel, és még inkább elképesztő, hogy látszólag minden különösebb nehézség nélkül kifejezetten magas tartományokban is milyen erő van a hangjában, és emellett annyira tisztán énekel, hogy az tankönyvbe illene. Azt hiszem, Kökény volt az egyetlen olyan fellépő a két nap alatt, akinél zavart a mikrofon. Persze érthető, hogy a zenekar, a közönségtől való távolság miatt szükség van rá, de úgy énekel, hogy abba kár belenyúlni. A maga tisztaságával mindennemű külső segítség nélkül is képes briliáns dolgokra. Sokan mondták már előttem, de most én is megteszem. Kökény Attila ereiben minden bizonnyal vér helyett zene csörgedezik. Végül Kökény Attila a Megasztár ötödik szériájának győztesét szólította színpadra. Tolvai Reni elsőként a nagydöntőben elhangzott duettet, a Carusot énekelte Kökénnyel, majd két szólószám következett tőle.

További képekért kattints!

 Átszerelés után Rúzsa Magdi koncertje kezdődött. Laikusok számára a zenekari beállás alapvetően nem egy izgalmas dolog, de ez esetben kifejezetten szórakoztató volt. Amellett, hogy bepillantást nyerhetett a közönség a zenekaron belüli viszonyokra, és láthatta, hogy nagyjából milyen hangulatban telhetnek például a próbák, egyúttal meg is teremtették az alaphangulatot, hiszen stand up comedynek is beillett volna az a néhány perces közjáték. A tehetségkutatósok közül Rúzsa Magdi volt az egyik, aki leginkább el tudott szakadni a Megasztáros múlttól, talán az ő esetében mondhatjuk, hogy szakmailag a legjobb, vagy inkább legszerencsésebb közegbe került (hiszen a többi zenészre se lehet egy rossz szavunk se). Sikerült egy olyan zenekart összerántani, akik közé tökéletesen beillik Magdi személyisége, és akik a szakmában eltöltött évek alatt szerzett rutinjukkal kitűnő alapot adnak neki. Emellett azt gondolom, hogy ennek a zenekarnak jelentős szerepe van abban, hogy a Megasztár után Magdiból nem lett az a klasszikus haknisztár, hanem a nehezebb utat választva vállalta azt, hogy zenekarral gyakorlatilag nulláról kezdi ezt az egészet. Az persze mindenképp segítség lehetett, hogy olyan zenészek muzsikálnak a háta mögött, mint például a Moby Dickből ismert Hoffer Péter, vagy a 20 éve Demjénnel dolgozó, és egyébként a rendezvény első napján is fellépő, ismert és elismert szerző, billentyűs Závodi Gábor. Főként saját számok hangzottak el, úgy mint a Gábriel, vagy az Aprócska blues, valamint néhány feldolgozás tette még ütősebbé a koncertet. A Highway to hell-lel például nem nagyon lehet mellényúlni, ahogy a Queen-egyveleg is eleve sikerre ítéltetett, nyilván tudják ezt ők is.

A ráadást követően egy kicsivel hosszabb szünet következett, hiszen ezután különböző énekesekkel nagyjából három órán keresztül játszott az Abrakazabra zenekar. A fellépők névsorát Tóth Vera nyitotta, akit annak idején a Hamu és gyémánt c. Cserháti dallal ismert meg az ország, és a legtöbben még mindig hozzá kötik, ami nem is véletlen, hiszen azóta is énekli például ezt a számot. Nem mondanám, hogy a közönséget hidegen hagyta Vera, mert ilyen formában nem lenne igaz, viszont nagyságrendekkel jobban megérintette őket a másik Tóth lány. Gabi úgy pörgött, ahogy azt megszokhattuk már tőle, hihetetlen energiájához párosul valami jó értelemben vett nemtörődömség, ezek elegye és Gabi vagánysága biztosítják azt, hogy ha ő színpadra lép, azt nem lehet nem észrevenni, ha elkezd énekelni is, az meg hab a tortán. Személyiségével, hangjával, mozgékonyságával betölti a színpadot. Folyamatosan kapcsolatban van a zenekarral, és egy pillanatra se hagyja lankadni a nézők figyelmét. Sokan vádolták régebben azzal, hogy Vera ismertségét akarja kihasználni, de mára kijelenthetjük, hogy kilépett nővére árnyékából, sőt túl is lépett rajta. Igazi koncertfeeling, felszabadultság, rock’n’roll, talán így jellemezhető címszavakban Gabi produkciója.

Nem egyszerű feladat Tóth Gabi után színpadra lépni, és a szervezők nem is bíztak semmit a véletlenre, hiszen ezt az egyébként nem  kifejezetten hálás feladatot Keresztes Ildikónak adták, akinek hangi kvalitásaihoz kétség sem fér, és benne is van egy adag őrültség, így remekül tudta folytatni azt, amit Gabi elkezdett. Halhattuk a tavaly megjelent A démon, aki bennem van c. lemez címadó dalát, vagy éppen a Valahol egy lány című slágert, amivel sikerült alaposan megénekeltetni a közönséget. Keresztes Ildi műsora végére érve a két „nagyöreget” konferálta fel.

Előbb Somló Tamás, majd Charlie érkezett. Egyébként akár róluk, akár Demjénről, akár a Republicról elmondható, hogy lehet őket szeretni, nem szeretni, de olyan ikonok ők, akiket élőben látni, hallani mindenképp nagy élmény. Lehet, hogy a fiatalok körében szinte kínosnak hat, ha valaki kedveli őket (és nem csak a felkapott tinisztárokat a semmitmondó dalaikkal), de akárhonnan nézzük, rájuk még mindig kíváncsiak az emberek, nem merültek a feledés homályába pár hónap után, kortól függetlenül mindenki tudja, hogy kik ők, tehát valamit mégis csak tud ez a generáció. Somló olyan sokat megélt dalokat hozott, mint az Ő még csak most tizennégy, vagy a lírai Álomarcú lány és társaik. Mindeközben fúvós hangszerek egész arzenálját vonultatta fel, volt itt minden a szájharmonikától kezdve a fuvolán át az elmaradhatatlan szaxofonig. Charlie sem kockáztatott, hiszen valószínűleg ember nincs az országban, aki ne ismerné a Nézz az ég felé c. számot, vagy akiben nem ébreszt emlékeket a Jég dupla whiskeyvel, ami gyakorlatilag Charlie védjegyévé vált az évek alatt.

Az Abrakazabra zenekar és a magyar könnyűzenei élet több generációt átívelő kiválóságai után már csak egy koncert volt hátra. A kisebb csúszás, és a viszonylag hosszú pakolás után, alig félórával éjfél előtt lépett a színpadra Janicsák Veca, viszont a késői kezdés, és az egyre hidegebb idő miatt ezt már sokan nem várták meg, főleg olyanokat láttunk távozni, akik gyerekekkel voltak, így aztán valahol érthető is volt ez. Másfél év telt el azóta, hogy az első X-faktor véget ért, és bevallom őszintén, arra számítottam, hogy Veca a tehetségkutató óta az ott elhangzott, különböző haknikon jól bejáratott számokat fogja énekelni.

Ehhez képest gyakorlatilag csak saját számok töltötték ki a valamivel több, mint egyórás koncertet. A megfogyatkozott közönség cseppet sem zökkentette ki Vecát, ugyanolyan odaadással énekelt, mintha tele lenne a stadion, sőt, még a javára is tudta fordítani a helyzetet, mondván, hogy így legalább családiasan vannak, és közvetlenebb a kapcsolat. Bizonyítva, hogy ez nem csak „mentsük, ami menthető” típusú szöveg, a koncert vége felé leugrott a színpadról, és sokáig közvetlenül az első sor előtt énekelt. A két nap alatt egyébként rajta kívül egyedül Vastag Csabi tett ilyen gesztusértékű lépést a közönség felé. Ha emlékezetem nem csal, Vecától csak a ráadásban hangzott el két faktoros dal, amolyan búcsú jelleggel. A kell ott fent egy ország és a Most múlik pontosan alatt döbbenetes volt, ahogy szinte megállt az élet. Különösen az előbbinél, amikor a természet is besegített, a felhőkön átszűrődő holdfény sejtelmessége mintha elmosta volna a határokat a kézzel fogható és az azon túli világ között. Az emberek lélegzetvisszafojtva hallgatták a fiatal tehetséget. Érdekes volt látni, hogy valamire mennyire egyformán tudnak reagálni az emberek, valamiféle ösztönösség lehet ebben, amikor valami tiszta dolog jön az emberrel szembe, és fiatalok, idősek olyan áhítattal nézik, ahogy csak a gyerekek tudnak rácsodálkozni a világra. A pillanat varázsát csak az oszlatta el, hogy a színpadtól pár méterre három fiatal úgy érezte, hogy a szinte síri csend ellenére feltétlenül óbégatva kell megbeszélniük az egyébként teljesen jelentéktelen dolgaikat.

A két napos koncertsorozat különösebb probléma nélkül zajlott le. Rendben volt a színpadtechnika, a hangosítás, a fények, nem ért senkit semmiféle atrocitás, bár mindvégig jelenvoltak a rend éber őrei, nem nagyon akadt tennivalójuk. Étel, ital, zene, jó idő, igazából minden adott volt ahhoz, hogy jól érezzék magukat azok, akik a pünkösdi hétvége egy részét Akasztón töltötték. Jó volt látni, hogy fellépők is kitettek magukért, látszott rajtuk, hogy nem veszik félvállról a rendezvényt, annak ellenére, hogy számukra különösebb tétje nem volt.

A szervezők odafigyeltek arra is, hogy a közönség mellett a zenészeknek, énekeseknek se legyen okuk panaszra. Az egyébként pakolással, átállással töltött időben különböző nyereményeket sorsoltak, pólókat, étel-italutalványokat stb., ezzel a sokszor problémát okozó holtidő kérdését is frappánsan megoldották. Odafigyeltek mindenre, de nem vesztek el a részletekben, és összességében egy nagyon jó hangulatú rendezvényt hoztak össze, ami alkalmas és érdemes lehet arra, hogy az eredeti terveknek megfelelően hagyománnyá váljon az Akasztón megrendezett Magyar Könnyűzene Ünnepe. Ha a jelenlévők és a fellépők is hírét viszik, és a színvonal tekintetében a szervezők sem adják alább az igényeiket, akkor megfelelő publicitás mellett évről évre nagyobb érdeklődésre tarthat számot az esemény.

– Di Giovanni Szandra –

[2012.06.15.]