Nem hakni brigád, hanem valódi csapat - interjú a Mojo WorKings-szel

Nehéz időket élünk, de mikor nem volt nehéz? Minden kornak megvolt a maga nyűge, baja, de ugyanakkor a szépsége is. A lemez címe ellenére (Kezdetekben) a banda napjai mégis jókedvűek és derűsek, hiszen egy ilyen nehéz anyagi és kulturális környezetben is alkotnak. Persze ehhez rengeteg munka, türelem és kitartás kell – teszik hozzá a srácok. Szabó Tamás beszél zenei pályafutásáról és a Mojo Workingsről. 

- Hogy éled meg a zenész szakma változásait?

- Szerencsém volt, hogy a Palermo zenekarral élhettem meg a magyarországi blues robbanást a renszerváltás környékén, hogy keresztbe–kasul zenélhettem hazánkat és eljuthattam megannyi más országba is. Akkor meg sem fordult a fejemben, hogy lehet majd másként is, mint buli-buli hátán. Ám, ahogy ez a nagy könyvben meg van írva, bekövetkezett a hanyatlás. Egyre kevesebb fellépési lehetőség, kisebb „rivaldafény”. Más műfajok kerültek előtérbe és a blues lassan háttérbe szorult.
- Sok önálló lemezzel a hátam mögött felértékelődik a múlt. Ismét a szerencse kegyeltjének tarthatom magam, vagyis, hogy igen, meg tudtam csinálni és elkészíthettem jó pár lemezet. Nagyon büszke vagyok azokra a zenészekre, akikkel már évek óta dolgozhattam, mind az albumokon, mind a koncerteken. Egy rövid felsorolás a teljesség igénye nélkül: Nagy Szabolcs, Czomba Imre, Bacsa Gyula, Nemes Zoltán, Long Tall Sonny, Gál Boogie Csaba, Fekete Jenő, Császári Gergely, Frenk, Varga László, Varga Livius, Szűcs Gábor.
- Érdekes látni, hogy az évek alatt kinek merre tart az útja: hogy váltak profikká zenész barátaim. Azt gondolom, mindegyikük esetében a befektetett munka és kitartás volt az, amitől jó zenészekké és sikeressé váltak.

- Mi lett veled, hogy jött létre az új, és saját zenekar?

- Egy pár sor erejéig kitérnék arra, hogy a felsorolt emberek többségével hosszú éveken keresztül játszottam mindenféle zenekarban: Palermo Boogie Gang, Taylor’s Clothes, Spo- Dee-O-Dee, Largo, Silence Stb. Miután megszűntek ezek a zenekarok - az utolsó 2007-ben - azt gondoltam, hogy nem fogok bele új csapat építésébe, mert egy zenekar bejáratásához rengeteg energia kell. Nem sok kedvem volt nyakamba venni a lábdobot, hogy az éjszakában buszon, vagy taxival cipeljem a hangszereket, vagy éppen a hangosítást, gombokért árulva a zenénket. Ezért évekig magánzóként szálldostam kisebb-nagyobb produkciókhoz társulva. Aztán eljött az a pillanat, mikor a „festő ecsetért kiált” és ismét elkezdtem dolgozni, keresni a helyem, megtalálni azt a formációt, amelyben igazán jól érzem magam és ami nem hakni brigádként működik, hanem valódi csapatként.
- Véletlenül levetődve egy belvárosi kocsmába, két gitárosra lettem figyelmes. Kiderült, hogy az év némely napján kedvtelésből játszogatnak egymással HOHO Band néven - Honfi Imre Olivérről és Horváth Jánosról beszélek. Izgalmas akusztikus bluesokkal és régi slágerekkel szórakoztatták a nagyérdeműt. A színpadon folyamatos mosolygásuk elárulta, hogy élvezik a játékot. Sajnos hazánkban ritka ez a fajta kiállás.
- Telt- múlt az idő, komótosan megismerkedtünk, majd elhatároztuk egy közös projekt létrehozását. Lassan alakult ki az az arculat, amit ma láthat és hallhat a közönség. Próba hegyek következtek. Máig is jellemző ránk, hogy rengeteget próbálunk.

- Többen kérdezik, hogy mit kell a blueson próbálni?

- Igen, ez a hozzáállás néha jellemző a műfajra. A standardok ismerete kötelező, ami önmagában már kitesz egy két órás műsort, így igazából nehéz elvérezni. Valahol igaz, hiszen sokszor a blues koncertek megérzéseken és pillanatokon alapulnak, viszont nem gondolom, hogy ma azt a korszakot éljük, amikor elég este felhívni a zenészeket, ki ér rá éppen másnap egy koncertre. Nem egy, az ötvenes-hatvanas években készült rögtönzött stúdióanyagon hallani a felkészületlenséget az „ahogy esik, úgy puffan” bluesokban. Nyilván annak is megvan és megvolt a varázsa.

- A csapat tehát összeállt. Hogy készült a lemez?

- Szóval kialakult a kis csapat, és elkezdtünk dolgozni. Munkánkon a korona a Back In The Day lemez lett. Ez az albumcím kicsit utal azokra az évekre, és azokra kezdeti lépéseinkre, mikor még „tipegőben” jártunk, és amikor a zenei közegben jobban érvényesülhetett egy blues csapat.
Stilisztikailag nem egy korhű lemezben gondolkodtunk, senki ne keresse a kora harmincas, vagy hatvanas évek hangzását. Mi épp’ hogy csak belecsempésztünk egy-egy figurát a korai hangzásvilágból, így utalva mind a példaképeinkre, mind az adott korra. Sok sajátos megoldással ötvöztük a bluest. Nem egy olyan elem is van benne, ami más kort idéz és ami ma is hat ránk. Pop, jazz, rock. Ez részint nem csak a koncepciónk része, hanem a tagok eklektikus zenei érdeklődésének is köszönhető. Manapság itthon nem lehet stilisztikából megélni, még akkor sem, ha az ember tudja a műfaj csínját-bínját. Olivér számtalan vendéglátós zenekarban játszott, miközben megfordult a Stoni Blues Bandban, de Gergely Róbert produkció, és a Neoton Família hakni verziójában is végigment a golgotán. János a klasszikus gitártanulást abbahagyva belekóstolt a bluesba a Jonathan Blues Band tagjaként, majd az irodalmat a zenével vegyítő Macskaköröm formációban jeleskedett. A számok részint saját szerzemények, részint feldolgozások, bár többségét eléggé kiforgattuk. Kiválasztásuknál főleg egy- egy hangulat megfogása és megteremtése volt az elsődleges cél.

- Miben különbözik a ti triótok egy másik triótól?

- Azt vettem észre, hogy hazánkban nagyon kevés a vokális produkció ebben a műfajban. Engem mindig örömmel tölt el, ha többszólamú zenét hallok. A Blues eredendően nem vokális műfaj, de mi megpróbálunk belecsempészni egy kis fehér világot. Ettől a megrögzött tradicionális blues szeretők pop-osnak gondolhatják. Igen, a saját számok jobban elrugaszkodnak a blues zárt világától, de a műfaj legnagyobbjai is élnek más műfajok adta lehetőségekkel: BB King, Robert Cray, Eric Clapton - sorolhanám - és ettől még blues zenészek maradtak.
Próbálunk számtalan érdekes hangszert is beépíteni a zenénkbe, mind a koncerteken, mind a lemezen. Ilyenek a diddley –bow, a stomp box, vagy a harmonetta. A többnyire trióban feljátszott számok mellett három vendégzenészt is elhívtunk, akik szintén járatosak a műfajban: Szabó Csobán Gergő bőgőn, Mezőfi „Fifi” István dobon és Mazura János tubán játszanak.

- Remények és jövőtervek?

- Remélem, hogy a mostani formációnk időtálló lesz. Tudom, hogy nagyon nehéz ma egyben tartani egy zenekart, mégha oly kicsi is létszámát tekintve, mint a miénk, mert a pénz nagy úr és mindenki ott próbál érvényesülni, ahol tud. Remélem, a kezdeti lelkesedés is megmarad, mert azt tapasztaljuk, hogy van értelme muzsikálni. Ez a gondolat mindig akkor erősödik fel bennünk, amikor a zajos közönség elcsendesedik, vagy amikor visszatapsolnak a koncert végén.

[2012.12.14.]