A Quimby első 2014-es koncertjén jártunk - képekben

Az előző évekhez hasonlóan, idén is Quimby-vel gyógyult a nép a másnapból, ezúttal a MOM Kultúrális Központban. A Varázszenének, ami az évek alatt már hagyománnyá vált, nekem most volt alkalmam először a részévé válni. Azért mondom, hogy a részévé, mert valóban azzá válsz. Persze hall az ember mindent percek alatt elkapkodott jegyekről, kicsit színházi jellegű, kicsit próbatermi koncentről, interaktív, családias hangulatról de amikor ez megtörténik vele is, az mégis egészen varázslatos.

Találó elnevezést kapott tehát a Varázszene. Volt ott varázslat, egészen a kezdetektől, amikor csengőkkel kísérve megszólaltak az első akkordok, és a meglepően jó akusztikának és hangosításnak köszönhetően a dallal valami eufórikus hangulat telepedett az egész kis teremre. Nincs mit tenni, megadom magam, és végignézve az arcokon, mindenkin látszik az a valami, amit akkor én is éreztem; ”elvarázsolódás”.

Látom, hogy odabent áll a bál, de milyen jól áll. Nagyon jól.  Vagyis inkább ül, hiszen az alapvető koncepció a babzsákos-párnás megoldás volt. Ennek persze ugyanúgy hátrányai, mint előnyei is megmutatkoztak az este. Gondolok itt az egy-két óra után elviselhetetlenné váló lábzsibbadásra és görnyedt hátra és a kicsit necces látóviszonyokra, amit egy-két lelkesen térdeplő elsősoros okoz, de közben pedig..hát mégis valami mást csinálsz és máshogy mint megszoktad, ami meg mindig jó valahogyan.

További képekért kattints

Szóval ültünk a földön, mint valami alternatív terápiás csoportban, mert ugye ma éjjel a semmi sem olyan, mint amikor olyan, amilyen. Ez ma este nem az a Quimby, és nem az a koncert.  Dramaturgiailag, mert ugye az fontos, nincs koncepció. Vagyis az van, hogy nincsen, hiszen ebbe az estébe minden belefér. Belefér a bekiabálós rendszerrel működő dalválasztás a közönség részéről (Unom!), belefér az erre való poénos reflektálás a zenekar felől (Kicsit már én is..) és belefér Livius története is a döglött nyúlról a kádban, amikor épp nincs mivel elütni az időt.

Persze szokatlan nekem, meg azoknak, akik hozzám hasonlóan most tapasztalnak ilyet először, de azért működik ez már 2006 óta. Mára pedig, az eredetileg “próbanézős, próbazenélős” project, hihetetlen érdeklődést kiváltó, minden jegyet percek alatt értékesítő újévi hagyománnyá nőtte ki magát.

A közönség pedig élvezi, úgy tűnt a zenekar is, és egészen a kicsiktől az idősebb korosztályig, együtt ücsörög mindenki, és várja a varázslatot.

Van vendégszereplő is, mint álltalában. Vastag Gábor (Malboro Man, Üllői úti fuck) gitáros, aki egyébként már az új album készítésénél is közreműködött, az este folyamán többször is bebizonyítja méltó helyét a “színpadon” (mert ugye színpad sincsen, az első sor valahol Kiss Tibi lábánál foglal helyet).

Táncol az idő körbe-körbe és elveszve ebben az egész érdekes varázslatban, az ember észre sem veszi, hogy fárad. Mert fárad, hiszen egy négy órásra sikerült koncertet ül végig. És fárad a zenekar is -gondolom-, de rajtuk ez a legkevésbé sem látszik.  Aludni kéne, de tudod, hogy nem vagyok olyan.

Lájk, ha szeretsz koncertre járni.

A kicsit náthás Kiss Tibi hozza a tőle megszokott lezser, de sármos énjét, sűrű orrfújásokkal és kellemesen szórakoztató dalok közti kommentekkel kísérve. Livius is szokásosan bravúrosan kezeli a legkülönbözőbb ütős, rázós, dörzsölős, stb. hangszereket, és amikor dalra fakad azt is mindenki szokásosan imádja. Kárpáti Dódi szerepe az eddigiekhez képest igencsak megnövekedett, többször énekel, aminek persze szintén mindenki örül, én legalábbis nagyon. Faszi (Gerdesits Ferenc) dobszólói ismételten elképesztenek, főleg így, a földön ülve, amikor szó szerint magadban érzed a ritmust, és valahogy a föld dobál, hogy mozdulj, nem is táncolsz, és “ülve pogózik” a közönség, és persze Fefe (Mikuli Ferenc) és Szilárd (Balanyi Szilárd) is szokásosan nagyszerű, ezen a nem is szokásos koncerten.

Igen, valahogy így történt ez este, a varázshegyen innen és a varázshegyen túl, bekerült az ember ebbe a kicsit szokatlan, idegen környezetbe, eleinte még feszengve a párnákon, sok más párnás-feszengő alak között, és aztán a Quimby hozza magával ezt a megszokottan “quimbys” hangulatot, amihez gyorsabban hozzászokik, hiszen “Igen, ezt ismerem!”, és az egészből megszületik valami új, de közben régi, ismerős, de közben szokatlan, mindenesetre jó és élvezhető valami. Varázszene.

Aztán egyszer csak vége. Kicsit örülünk, mert a mostmúlikpontosan még tiltólistán van, kicsit sírunk/ok, mert se Nina, se Búvóhely, de hiába menni kell, a csengő csilingel, s ami egyszer volt, újra nem jön el.

Illetve ezúttal eljön. Vagyis elmegy, hiszen idén még egy alkalommal lesz Varázszene, most azonban kissé busásabb árra kell számítani a résztvenni akaróknak, a koncert helyszíne ugyanis Jordániai lesz, tavasszal.

Az ugye biztos, hogy a sivatagi hangulatot idéző Kaktuszliget (2013) dalok itt mindenképp otthonra lelnek.

“Fürdőruhát csomagoljunk.”

Hagyományos Quimbyből sem lesz hiány ebben az évben, valamint tavasztól újra indul a Quimby Teátrum színházi turné.

Lesz itt minden jó, meg volt is, szóval boldog az új év. Legyen még boldogabb.

Hol van az a furcsa fény, ami az éjt szúrja át? Hol lenne... ugyan már.  Jó éjszakát!

Bacsa Dóri

[2014.01.06.]