A színfalak mögötti varázsló - interjú egy öltöztetőnővel

A Győri Nemzeti Színházban is műsorra tűzték A muzsika hangja című musicalt, amely több szempontból is különleges. Az egyik, hogy a szokottnál is több feladatot ró az öltöztetőkre. Tokovicz Edit a hölgyek jelmezeiért felel, vele jártuk be az öltözőt és színpadot. 

A muzsika hangja eredetileg egy amerikai zenés filmdráma, amelyet Robert Wise rendezett 1964-ben a 20th Century Fox filmstúdió gondozásában. A filmet Hollywood egyik klasszikus musicaljének tartják. A főszerepelő Julie Andrews színésznő számára ez a szerep hozta meg az igazi áttörést és a népszerűséget. Szinte nincs olyan ember, aki legalább egyetlen egy dallamot ne ismerne ebből a romantikus, szeretettel, szerelemmel és tragédiával átszőtt musicalből. A darabból, amely egyszerre mutatja be a zene és a szerelem varázslatos erejét, miközben mindvégig erkölcsi útmutatást is ad a történelem vérzivataros idején is. 

December 12-én Győrben is bemutatták a darabot, amelyet eddig hatalmas sikerrel játszanak, estéről-estére. Különleges, hiszen rengeteg gyermekszereplő mutathatja meg tehetségét és azért is rendhagyó egy kissé ez a musical, mert számos alkalommal kell újabb és újabb jelmezekbe bújnia a művésznőknek. Az átváltozások nem sikerülnének, ha nem lenne jelen a színfalak mögött Tokovicz Edit és a többi öltöztetőnő, akik féltő gonddal foglalkoznak a színésznőkkel és a jelmezekkel is. Igazi kulisszák mögötti varázslók, akik nélkül nincs előadás.

– Huszonkét éve itt dolgozom a Győri Nemzeti Színházban, nagyon szeretem – kezdte a mosolygós öltöztető, pólójában több beszúrt biztosító tűvel. – Csodás világ, csodás jelmezekkel és kiváló művésznőkkel. Soha nem bántam meg, hogy öltőztető lettem. Én is egy emelettel lejjebb, a táncoknál és a kóristáknál kezdtem, majd úgy tanultam bele annyira a szakmába, hogy már a színészeket is rám merték bízni.  A hölgyekért felelek, a kolleginám pedig a férfiakért. Itt három öltözőt kell bejárnom egy előadás során, megvan mindennek a menete, úgy haladok, ahogy a jelenetek következnek. Kikészítem a ruhákat, a kellékeket, mindenkinek amire szüksége van. Brossok, nyakláncok, fülbevalók, harisnyák mind itt várják már színésznőket.

S valóban, az öltözőkben már lógnak a vállfán a jelmezek, nyitva a varródoboz, friss vasalás illata üti meg a belépő orrát. Edit éppen egy kis gyorssegélyt végzett az egyik jelmezen.

– Ha kell, kivasalom a ruhákat, ha kell, akkor a varródobozból gyorsan előkapom, ami kell és gyorssegélyt csinálok. Legutóbb például Mózes Anita piros kesztyűje hasad fel egy kicsit, gyorsan összeöltöttem. Az apróbb javításokat én végzem, a komolyabb munkákat természetesen a női varroda látja el.

Csapatmunka tehát, annak ellenére, hogy Edit már három órával az előadás előtt a színházban van és ő hagyja el utolsónak az öltőzőket. Ám senki ne gondolja, hogy csak a bemutató után van szükség a munkájára.

– Már akkor szükség van rám, amikor elkezdik próbálni a darabokat. A jelmeztervezővel, a varrónőkkel és a művésznőkkel is folyamatosan egyeztetnem kell, hiszen egy igazán jó jelmez több próbán is átmegy. Nem biztos, hogy ami a varrodában tökéletes, az a színpadon is az lesz. Ilyenkor a színésznőkkel közösen próbáljuk kitalálni, mit lehetne még változtatni, én pedig visszaviszem a varrodába. Muszáj, hogy összhang legyen, mindenki között.

A  muzsika hangja nem csak az öltözőkben vár el állandó figyelmet és gyorsaságot az öltöztetőtől, hanem a színpad mellett is, az úgynevezett „gyorsöltözőben”. Edit ezt is megmutatta, hiszen fontos helyszíne az előadásnak. Itt egy paraván mögött öltözhetnek át villámgyorsan a színésznők. Jó előre kikészítem a ruhákat, a cipőket és mindent, ami szükséges. Ők csak kiszaladnak a színpadról, veszik le az egyik jelmezt is „ugranak” is bele a másikba.

– A leggyorsabban most Molnár Ágnest kell átöltöztetni, amikor az esküvői ruhába kell belebújnia. Szinte pillanatok maradnak ilyenkor, mindennek olajozottan kell működnie. Még a főpróba héten voltunk, amikor húztam fel a hátán a cipzárt és hirtelen szétnyílt az ruha háta… Képtelenség lett volna biztosító tűvel megtűzni, így gyorsan lehúztam, majd újra fel, a csodában bízva. S csodák bizony vannak, mert működött: újra egyben volt a menyasszonyi ruha. Persze előadás után azonnal vittem a varrodába, kicserélték a cipzárt. Nem kockáztathattuk meg még egyszer.

Kiderült az is, hogy vannak olyan előadások, hogy egy művésznőn egyszerre dolgozik a fodrász és az öltöztető is, ami valljuk be, egy kívülálló számára eléggé bizarrul hangozhat. Azonban színházi berkekben ebben semmi furcsa nincs, van hogy nem csak jelmezt, hanem frizurát is cserélni kell. Újabb példa, hogy kell az összhang.

– Ahhoz, hogy ezek működjenek, mindenkinek ismernie kell a darabot, mindenkinek készen kell állnia, hogy az adott feladatot időben és a legjobb minőségben elvégezzük. Mi ugyanúgy izgulunk egy-egy premier előtt, mint a színészek. Nekünk is bemutató. S igen, vannak jelmezek, amelyeket nagyon megszeretek, a szívemhez nőnek. Sajnálom, ha véget ér egy-egy darab és tudom, hogy többet nem kell kikészítenem azt a ruhát. Érzelmek nélkül ezt a munkát sem lehet csinálni.

Edit elsőnek érkezik és utolsóként távozik, hiszen nem csak az öltözésben, a vetkőzésben is segít a művészeknek. Ez is hozzá tartozik a munkájához. Így nem csoda, hogy amikor már mindenki elhagyta az öltözőt, Edit még mindig dolgozik.

– A ruhákat vállfákra teszem, bár erre már rögtön a levétel után törekszem, ez nagyon fontos hogy ne sérüljenek, ne gyűrődjenek. A hölgyek ebben is segítenek, tudják, hogy levenni is óvatosan kell a jelmezt, nem csak fel. A színháznak van saját mosodája, így a blúzokat, a harisnyákat és minden egyebet egy szennyeszsákba gyűjtök, majd átadok kimosásra. Az ékszereket, kellékeket összekészítem, mindent elpakolok, rendben hagyom ott a három öltözőt. Nekem ilyenkor ér véget egy előadás.

Azok az előadások, amelyeket Tokovicz Edit egyébként soha nem lát a nézőtérről. Ahol öltöztet, a háttérből figyeli az előadást. Teljesen más szemszögből látja. S talán most már a közönség is. Hiszen hiába a zseniális darab, a tehetséges színész, a csodás jelmez: öltöztetők nélkül talán még az élet is megállna a színházban…

– Havassy Anna Katalin –
Plakát: Pálfalvi Lukács
Fotók: Győri Nemzeti Színház

[2016.02.05.]