Quimby 25: Vissza a jövőbe! - képekben az Arénakoncert

Telt házzal ünnepelte a 25. szülinapját a Budapest Arénában a Quimby. A már egy ideje nagykorú zenekar igen változatos közönséget vonzott: akik a zenekarral együtt nőttek fel már bizony a gyermekeiket is hozták magukkal, illetve sok esetben a nagyszülők sem hiányoztak. Sok volt az új, előremutató rész, de a legjobbak akkor is a régi kedvencek voltak. 

Komoly felvezetés

Igazán profi volt már a koncert beharangozása is: nagyon sok helyen jött velem szembe hol egy újság interjú, hol egy tévés megjelenés, vagy egy komplett összefoglaló sorozat a régi lemezekről. Ahogy ezekben hangsúlyozták – és koncert közben is kiemelték – erre az ünnepre már 13 hónapja készült a zenekar és a stáb. Meg is lett az eredménye: közel 3 órás műsort raktak össze. Kicsit késtek, 20.20-kor kezdtek és 23.00 előtt pár perccel fejezték be.

Meglepik sora

Az első meglepetés: nagyon jól szólt a hangosítás! Az Aréna majd’ minden pontján belehallgattam a koncertbe és teljesen elaléltam. A küzdőtéren hangos is volt, ütős basszusokkal, és a színpadtól legtávolabbi sarokban (fent a kakasülőn) is teljesen érthető – és ami a lényeg – visszhangmentes volt. Az elején egy kicsit a vonósok halkak voltak, de a közepétől ezt is orvosolták.

A vizuális részt nagyon összerakták erre az estére: minden számhoz külön vetítés tartozott, hol stilizált figurákkal, amik az adott számra utaltak, kicsit gépies, rajzfilmes figurákkal, de volt ahol egyszerűen csak a klip ment. Én még nem láttam ennyire jó minőségű háttérvetítést egy koncerten sem. Egy kicsit sok is volt néha, mert nagyon elvonta a figyelmet a zenészekről, akár önmagában is megállta volna a helyét.

A következő meglepetés: ez számomra egy kicsit rosszul sült el. Nyilván ez is a koncepció része volt, de a koncert eleje egy kicsit agyon nyomott. Nagy kockázat volt szerintem újabb számokkal indítani, még úgy is, hogy a Tükrök olcsón-t játszották már a nyári koncerteken is. A Senki sem menekül-t is az újabb számok közé sorolnám, majd a Forradalomra azért már be-beindult a közönség, de azért az első 40 perc kicsit komolyra sikerült. Igazán a koncert a Hintalógalopp, Hol volt, hol nem volt, Cuba lunatica környékén kezdődött számomra, ezeknél jött meg az igazi hangulat. Mondjuk simán lehet, hogy ez annak tudható be, hogy a zenekart és a zenéjüket is már ’96 óta ismerem és a régebbi anyagaikat jobban is szeretem. Üde színfolt volt a „dobshow” is: Fefe vezette fel egy vizeskannán, majd beszáltak a többiek is, benzineskannán, csöveken, befőttesüvegeken, különböző, a háztartásban megtalálható dolgokon játszottak a kiegészítő perkásokkal.

Kisszínpad – kis helyek

A koncert számomra legjobb része a kisszínpadon előadott számok voltak: betoltak a roadok a nagy elejére egy komplett kisszínpadot hangszerekkel. Ezzel elevenítették fel a kezdeteket: kis kocsmákban, kis színpadokon, de annál több fogyasztást generálva kezdett befutni a zenekar. Nagyon sokszor nem fértek el a színpadokon, csak Livius dobcuccának nagyobb hely kellett volna , mint amekkora a tánctér volt. Ezekre az időkre emlékeztek ezzel a résszel: a Lámpát ha gyújtok, Don Quijote ébredése, a Viharon túl és a Búvóhelynek is igazi Quimby-s hangulata volt. Ismét meg kellett állapítanom: jó sok kisebb koncerten láttam már a Quimby-t, és ezek jobban is állnak a zenekarnak. Az Arénát ’belakni’, ember közelebbivé tenni pedig nagyon nehéz. Erre a legjobb megoldás az volt, hogy közelebb kellett menni a színpadhoz, ott jobb volt a hangulat.

Elérzékenyülés, könnyek

A normál programba belefért még az Autók egy szerpentinen, a Heaven Goes To Hell, és a Legyen vörös is. Két ráadás rész volt, az első a Most múlik pontosan egy eddig még nem hallott verziójával kezdődött. Csak Kiss Tibi volt a zenekarból a színpadon és vendégek kísértek: vonósok, hárfa, perka és vibrafonon. Nem tudom, hogy ezt még meddig tudják ragozni, de így nem fogjuk megunni, az biztos.
Megfogadták, hogy nem nosztalgiáznak, de a koncert vége felé azért becsúszott egy-egy régi sztori, emlék. „Ez egy kicsit olyan, mintha az elmúlt 25 év minden napjába belelógna a lelkem.” – mondta Livius, aki az utolsó szám - a Magam adom - után bizony elmorzsolt egy pár könnycseppet is. Nekem is rengeteg élményem kapcsolódik a zenekarhoz, el sem tudom képzelni, hogy mi minden jutott hirtelen eszébe! Szólt ez azoknak is, akik a zenekar mellett jöttek-mentek az elmúlt években, meg azoknak is, akik nem lehetnek már köztünk. Külön kiemelték, hogy üdvözlet mindenkinek, aki nem tudott ott lenni szombaton este, de valaha volt már akár csak egy Quimby koncerten is.

Tankcsapdás üdvözlet

A koncerttel egyidőben játszott a Tankcsapda Székesfehérváron, és Lukács Laci a koncert közben bemondta, hogy nem szokott ilyent csinálni, de most tapsolja meg mindenki a Quimby-t, mert azért a 25 év az nem semmi.

Összességében egy nagyon jó koncertet láttunk-hallottunk. Nem úgy néz ki a zenekar, mintha pihenőre készülnének, van lendület, új ötletek, új lemez. Közben pedig végig ott az itthoni viszonylatban nagyjából páratlan eddigi életmű, amihez bátran hozzá lehet nyúlni bármikor.

Boldog Szülinapot Kívánunk!
 

– aretuska –

[2016.12.10.]