Robbie Williams Budapesten - Hogy kerül a bokszkesztyű a focipályára?

Robbie Williams, a popzene nagypályás fenegyereke a Groupama Arénában döngetett

Szögezzük le az elején: Robbie Williams-rajongó vagyok. Vagyis a művészúr művelhetett volna nagyjából bármit szerdai, szám szerint ötödik budapesti koncertjén (és művelt is elég sok mindent, bár önmagához képest elég konszolidáltan): én így is, úgy is vevő lettem volna rá. Ám ő, egyik legrégebbi (de lélekben persze örökifjú) idolom nem használta ki ezt a túlzott jóindulatomat, sem a mintegy huszonötezer nézőtársamét: odatette magát – és egész zenekarát - és világszínvonalú koncertélménnyel ajándékozott meg minket ezen a hűvösödésre hajlamos augusztusi estén.

Bevallom, voltak azért fenntartásaim: nem fog-e vajon egy illúzióm végképp a porba hullani, amikor meglátom majd középkorúvá érett és erősödött (khm), immár végképp őszbe fordult férfiideálomat a színpadon, amint igyekszik még mindig fittnek és frissnek láttatni magát? Aztán végül is vállaltam a rizikót és adtam a brit popipar (brit popsijára oly büszke) macsójának még egy esélyt. Nem kellett csalódnom és a kardomba dőlnöm, se szétszaggatnom az I love Robbie feliratú képzeletbeli relikviáimat – és nem is kellett nagyobb adag jóindulatot elővennem, hogy a műsort élvezhetőnek, sőt valóban szórakoztatónak értékelhessem.

Nem értek egyet a kritikus hangokkal, amelyek szerint Robbie nem bírta hanggal, derékkal, sármmal, slágerrel. Véleményem szerint – és abból a szögből, ahol mi álltunk, márpedig elég jó helyen álltunk – a hangok, a dög éppen elegendő és lehengerlő volt. Egy-két nehezebben kipréselt magasabb hang persze akadt, de ez a legjobb családban is előfordul és számomra inkább az élőzene varázsát erősíti. Az pedig abszolút a csapatot dicséri, hogy mindig, minden körülmények között támogatták a frontembert, nem voltak zökkenők, megbicsaklások a flow-ban. Legalábbis én, a jóindulatú és szinte elfogulatlan Robbie-rajongó így vélem. A dalok – bár többnyire a múltat idézték – tökéletesen megállták a helyüket a jelenben is, sőt megkockáztatom: a jövőben is meg fogják. Van bennük ahhoz elég kraft.

A címben feltett kérdésre visszatérve: a Fradi stadionjában ezen a napon kivételesen bokszkesztyűket és bokszkesztyűben feszítő Robbie-képmásokat láthattunk minden felé, az ajándék- vagy inkább kegytárgy-árusító sátrakban, a színpadi kivetítők formájában, de még a büfében a poharakon is. A boksz világa köré felépített image elég erőteljes és férfias volt, noha Robbie Williamsről már kevéssé tudtam elképzelni, hogy kemény bunyós lenne. Azt, hogy nehézsúlyú, már sokkal könnyebben… De egy kétgyermekes, középkorú apukánál ez is benne van a pakliban – és attól még lehet szexi, szórakoztató és legfőképpen: szerethető. És adhat attól még olyan nehézsúlyúan szórakoztató előadást (alias Heavy Entertainment Show-t) az arcunkba, hogy a (hang)fal adja a másikat.

Mert lehet szeretni vagy nem szeretni RW-t, de az biztos, hogy azt adja, amit ígér: szórakoztat. Óriási show, betonbiztos profi csapattal, hibátlan zenekarral, obligát fekete szólista-vokalistákkal, na meg a dögös tánckarral... Nos igen, természetesen a férfinézők sem maradhattak vizuális csemege nélkül: a táncoslányok minden ingerküszöböt alaposan megingereltek. Az óriási, Robbie-alakú kivetítőkön pedig testközelből is láthattuk-csodálhattuk a színpadi látványt: a kigömbölyödve is szívdöglesztő mosolyú, még épp eléggé mozgékony férfi-díva izmai még mindig vonzották a női tekinteteket.

A Robbie-tól már megszokott, félig-meddig önironikus egotrip a koncert mínusz egyedik percében elkezdődött, amikor is a Land of Hope and Glory dallamára a God Bless Our Robbie-val éltethettük karaoke-módban az est sztárját. Aztán bele is csaptak a lecsóba a The Heavy Entertainment Show-val, rögtön utána a Let Me Entertain You-val, majd következett a 2002-es Escapology-ról az egyik kedvencem, a Monsoon, és egyik legfrissebb dala a Party Like a Russian.  Mr (Bojangles) Williams szívesen nosztalgiázott, megidézte például a múltból a Take That-et (némi cinkelés után) a The Flood-dal, George Michaelt pedig max respect-tel a Freedommal. Hatalmas box-kesztyűben a nézők felett lavírozva énekelte el nekünk az utóbbi idők egyik legjobban sikerült és legszívmelengetőbb szerzeményét, a Love My Life-ot, aztán tomboltunk még a Rock DJ-re, kart lengethettünk a Strong-ra, összeborulhattunk a Feel-re és meghatódhattunk az Angels-re.

Mint a setlistből kiderül, a mégoly spontánnak tűnő acappella rész is előre “kitervelt” volt: Robbie elkezdett egy-egy közismert dalt (Livin’ on a prayer, Take on me, Rehab, The Best, Stayin’ alive…) amit aztán nekünk kellett befejeznünk. Nem mindegyiket sikerült rögtön csípőből, de azért talán hoztunk egy jó kelet-európai átlagteljesítményt.

Az édesapjával énekelt

Érdekes és megható ellenpólusként lépett színpadra a sztár édesapja, és énekelt el egy dalt (Sweet Caroline) régivágásúan, szmokingban: Pete Conway (született Pete Williams) egy másik kort idézett meg, amelynek talán csak a külsőségei változtak meg mostanra – a zene (és elsősorban az élő zene) varázsa, a szemtől-szemben, szívtől-szívnek elénekelt dalok ereje nem változott az idők során. A trubadúrok élnek és virulnak– és ma is szükség van rájuk, skótszoknyában, tetoválva is. Az, hogy vajon az ilyen mértékű profizmusban élő és alkotó zenészeknek marad-e a rutinszerűen lenyomott bulikban annyi „szíve”, hogy a koncert bizonyos pontjain valóban meghatódjanak, valódi érzésekből zenéljenek – és hogy lábadhat-e egy Robbie Williams-mértékű popikonnak valódi könnyekkel könnybe a szeme, már csak költői kérdés marad részemről.

Egyetlen szépséghibája az estnek az én szemben az a momentum volt, amikor a kékhajú nézőlány (bizonyos Vivien) felkerült a színpadra, és egy vicces(nek hitt) álarccal a fején, Robbie mellett üldögélve, szájába adva a Something stupid-ot nevetségessé válhatott. Mert persze tök menő és élete élménye, hogy őt választotta ki a Nagy Robbie Williams, hogy felhívja a színpadra (összepisi, láb remeg, szóhoz sem jut, szempilla rebeg) – ám mindez egy perc múlva felülíródik, amikor kiderül, hogy nem is annyira jószándékú ez a felhívás (nem is keringőre), hanem arról szól, hogy hogyan blamáljunk egy naiv rajongóleányt többezer ember előtt. Persze lehet, hogy csak én látom ezt ilyen szigorúan és Vivien - mostantól: minden magyar RW-rajongóhölgy etalonja (bár, hujujj, Justin Bieberes pólóban jönni Robbie koncertjére nagy könnyelműség volt, lássuk be...), nos ő talán egyáltalán nem is így élte meg az egészet, talán a sokkhatástól fel sem fogta, mi történik körülötte. Mindenesetre ez a gesztus kicsit gesztustalan volt hősünk részéről – nade majd valahogy csak megbocsátom neki.

Megkaptuk tehát ezúttal is a várt cirkuszt és kenyeret, konfettit és tüzes látványelemeket – szökjön csak az a tömeges adrenalin az égbe felfele. A repertoár szinte hiánytalan volt – esetleg még jó lett volna, ha bemutatják a Just keep your eyes on the highway-t is a hamarosan megjelenő új lemezről (Under The Radar Vol. 2.), de így sem maradhatott hiányérzet bennünk, miután a My Way-t közösen elsírva, az Angels-t még egyszer eldudorászva magunkra hagyott minket korunk egyik – ha nem A -legnépszerűbb brit énekese, Robbie F***ing Williams.

Én, részemről azt hiszem, meg fogom nézni akkor is, ha meglett férfiként tér vissza egyszer Magyarországra koncertet adni – és hagyom magam szórakoztatni. Hiszen ahogy ő maga is énekli: „a legjobbak mind olyan korán elmennek, élvezzetek engem, amíg még itt vagyok”. Tegyünk így.

Köszi Robbie, hogy szórakoztattál.

Zsenilia - 

Klikk a képekért a következő oldalra.

[2017.08.26.]