Meshuggah, Harmed (Barba Negra Track): Agyzsibbasztó, skálázhatatlan ütemek

Hat év után ismét „kiosztotta” a népet a progresszív metálzene egyik legjelesebb képviselője.

Egyeseknek hatot, nekem viszont tizenöt évet kellett várnom arra, hogy ismét élvezhessem a svéd Meshuggah zenekar örökérvényű, ám sosem könnyen emészthető produkcióját. A 80-ss évek vége óta talpon lévő bandát jókora tömeg várta az első számú rock – és metálzenei színtéren. Ambivalens érzésekkel álltam neki a mókának, mivel sosem tudtam igazán eldönteni, hogy ott van-e a kedvenceim között a Fredrik Thordendalt ezúttal nélkülöző gárda, vagy sem. Egy biztos, mindig örömmel adóztam az amúgy inkább zenei élménynek elkönyvelhető progresszivitásnak.

Ezen az estén senki sem tudta kiengedni a gőzt, senki nem tudott vérre menő pogót kezdeményezni. Kizárólag szigorú tekintetű arcok, olykor nehezen ütemezhető bólogatása volt tapasztalható, ezen koncertlátkép jellemezte a legjobban, miféle cselekményt lehet elkövetni a Meshuggah féle bandák koncertjei alatt.

Az élmény még akkor is maradandó volt, ha a 70 perces előadás döcögősen indult. No, itt nem a zenekar technikai tudásában kellett keresnünk a hibát, csak egyszerűen időt kellett ahhoz, hogy nótáról nótára masszívabb és hatásosabb legyen a hangzás.

Még az sem vette a kedvem, hogy tőszomszédságomban többen is zúgolódtak, hogy valamiért mindig is monotonnak, és könnyen megunhatónak találták a mindig is a metál renitensei közé húzó Meshuggah-t.   Szó, ami szó, Jens Kidman egysíkon végig vezetett énektónusa, a gitárok eszeveszetten mélyre hangolt „bőgése” sokakban kelthet némi riadalmat, de valamiért engem mindig piszokul magával ragadott.
Kicsit tényleg az elektronikus zenei irányzatok minimál technójához lehetne hasonlítani. 

Ezen az estén – ahogy mindig - a zenekar minden egyes tagja iszonyatosan precíz teljesítményt nyújtott, az ütemért felelős, Tomas Haake meg egész egyszerűen „ledobolt” a lábamról.

A Meshuggahtól sosem lehetett elvárni, hogy felszántsák a színpadot, vagy azt, hogy szórakoztató monológokkal, Danko Jones-i mulattatással fűzzék össze a számaikat. Náluk mindig is a misztikum, a zenei varázslat volt az élményadó eszköz.

A nóták folyama remekül össze lett állítva, a visszatapsolás, a zenekart éltető felkiáltások közepette a ráadásban érkezett meg aztán a banda talán két legfőbb „slágere”, a Bleed és a Demiurge. Ekkor már Bánfalvi Sanyival, a Neck Sprain egykori, Kovács Ákos jelenlegi dobosával fejtegettük, mennyire lenyűgöz minket ez a fajta mértani, olykor követhetetlen zenei maximalizmus, ami jellemzi Kidmanéket.  
Jókora vigyorral konstatáltam, hogy nagy hiba lett volna kihagyni ezt az estét.

Végszó: Aki hasonlatos zenei eksztázisra vágyik, annak érdemes megvárni a következő Tesseract, vagy akár Periphery bulit. A svédekhez képest fiatal titánnak számító formációk, szintén a Meshuggah által képviselt irányzathoz (amit sokan dtjentnek csúfolnak) tartoznak, némileg modernizált, könnyebben  „értelmezhető” stílusban 

 - Páll Norbert -

Ajánljuk!

November 13-án hazánkba látogat  a Beast in Black csapata. A Concerto Music szervezésében a Myrathtal érkeznek a Barba Negra színpadára.

Jegyek itt.

[2019.08.16.]