Bevállalós, de korrekt - Woodstock 50 Hungary Festival a Barba Negra Trackben

Bevállalós, de korrekt – Woodstock 50 Hungary Festival a Barba Negra Trackben (2019. aug. 28.)   A woodstocki fesztivál 50. évfordulója alkalmából világszerte tartanak különböző megemlékezéseket 2019-ben. Nem kivétel ez alól hazánk sem: a Barba Negra Trackben augusztus 28-án tisztelgett hat emlékzenekar minden idők leghíresebb fesztiválja előtt.

A mintegy négyórás koncertfolyam során körülbelül fél-félórát játszottak az együttesek. Elsőként a Neil Young Coverband lépett színpadra. Nem volt könnyű dolga az egyébként eléggé „nemzetközi” együttesnek (uruguayi gitáros, kanadai magyar dobos, ohiói (!) basszusgitáros), hiszen 18 óra 5 perckor a színpad előtt mindössze 10-15 ember ácsorgott, további 15-20 fő ült hátul, a pultközeli asztaloknál… és sajnos ez a létszám az este során nem igazán akart növekedni, összesen legföljebb 200 körüli lehetett a nézők száma. Ennek oka talán a hétköznap, talán a rettenetes hőség, talán az, hogy majdnem pontosan két héttel korábban már volt egy hasonló nevű megemlékezés a „konkurens” Budapest Parkban (igaz, egészen más koncepcióra felépítve). Mindenesetre itt „hivatásos megemlékezők” idéztek meg az 1969-ben fellépett óriások közül néhányat. Igen, ennek az eseménynek a célja elsősorban tényleg az 50 évvel ezelőtti zene előtti tisztelgés volt (ellentétben a Parkos eseménnyel, ahol inkább a korszak hangulatát, szellemiségét akarták megidézni, főként színészek-színésznők segítségével). A Neil Young Coverbandtől nem volt rossz az Ohio, a Heart of Gold vagy a Rockin’ in the Free World sem.

Következett a legrövidebb szettel a kissé cinikus felhanggal indító Creedence Clearwater Reborn – nyilván nem szorul magyarázatra, hogy ők melyik együttes dalait játsszák. Miután az énekes közölte, hogy ez a Woodstock 50 igyekszik méltóbban megemlékezni, mint ahogy a Budapest Park tette, a 18 perces blokkjukba beletettek hat számot, amelyek közül talán a Born on the Bayou és a Fortunate Son szóltak a legjobban. Az eredeti „Woodstock” szóbeli méltatására is találtak alkalmat, a Who’ll Stop the Rain felvezetőjében pedig volt utalás arra is, hogy anno az eső nem kerülte el a fesztiválozókat.

Mire a Santana tribute Milagro negyed nyolc előtt pár perccel a színpadra került, kb. 100-120 embernek zenélhetett. Az este legtöbb fős zenekara kiváló hangulatot teremtett a jellegzetes latin rockkal, amely műfajt a világ egyik legjobb gitárosa, a mexikói születésű Carlos Santana teremtett meg. Nem elkötelezett rajongóként is meglepően sok dallamra lehetett ráismerni, ami azt bizonyítja, hogy van létjogosultsága ennek a stílusnak.

A Message to Hendrix ügyesen hozott Jimi woodstocki repertoárjából ízelítőt öt szám erejéig (pl. Foxy Lady, Purple Haze, Izabella), plusz egy kakukktojást: Bob Dylan All Along the Watchtower című dalának Hendrix-féle változatát is meghallgathattuk, de ez Woodstockban nem hangzott el. Ez a banda is igyekezett külsőségeiben is hű lenni idoljához, mind az öltözék, mind a szintén Jimi Hendrixszel összeforrt speciális gitározási módok (pl. tarkón) utánzásának tekintetében. Kompakt kis előadást láthattunk.

Az est egyetlen női „frontembere” Sonia volt, a Janis Joplin tribute banda perui születésű énekesnője. Hihetetlen energiát vitt föl magával a színpadra, és szemmel láthatóan sikeresen közvetítette is azt a közönségnek. A Joplin által viselt, emlékezetes színes toll fejdísz másolatát két szám után inkább le is vette, mert az megadta magát az intenzív színpadi jelenlét hatására. A Piece of My Heart és a Down On Me után kedves tört magyarsággal úgy vezette be a Try című számot, hogy „és most fogok próbálni tovább jobban énekelni”. Ez egészen jól is sikerült, ám a következő számnál valami kisördög előbújt, és nem hagyta, hogy Bobby McGee kiteljesedjen… Szépen mentette a helyzetet a gitár- és a billentyűszóló, de nagyon hiányzott volna a szövegbaki és zavarodottság után egy szépítés a végére – bár tudjuk, ezen az eseményen a kötött menetrend erre nem adhatott lehetőséget.

A Joe Cocker Coverband énekese azzal a mondattal invitálta közelebb a Barba Negra Track hátsó fertályában ülőket, hogy most kell ezt az évfordulót megünnepelni, mert újabb 50 évet kell várni a következő ilyenre, és majd addig lehet ücsörögni. Nem is kellett megbánniuk azoknak, akik közelebbről is megnézték-hallgatták az együttest: tisztességesen megkapták azt, ami el is várható egy billentyűvel, szaxofonnal, vokalistákkal is felvértezett blues/rock formációtól. A Cry me a river és a You can leave your hat on után nem maradhatott el a woodstocki klasszikus With a little help from my friends sem, amely rendkívül hálás, katarzis kiváltására alkalmas nóta – s meg is tette a hatását. Fináléként az est összes fellépője a Stand by me-t adta elő.

Tulajdonképpen korrekt, bevállalós megemlékezést hoztak össze a szervezők és a közreműködők. Korrekt volt, mert valódi tisztelgés volt egy legendás fesztivál legendás fellépői előtt, hiszen mi mással fejezhetné ki egyik zenész a másik iránti elismerését, mint hogy játssza, feldolgozza a zenéjét. Bevállalós pedig szintén ezért volt – ekkora nagyságok nyomdokaiba lépni önmagában nem kis rizikót jelent, nemhogy egy komplett „egészestés” közös örömzenéléssel mutatni meg ezt a nagyérdeműnek. Óhatatlanul hasonlítgatni kezd az ember, el-elfacsarodik a szíve a „bezzeg” meg „de kár, hogy…” gondolatoktól, főleg, ha ahhoz a retró-generációhoz tartozik, amelynek már kizárólag így van lehetősége ezeket a nagyságokat „élőben” hallani.

***

De még mielőtt visszaköltözik belső helyszínére a Barba Negra (Track helyett Club lesz belőle J), lesz azért még pár jó koncert, érdemes szemezgetni: http://track.barbanegra.hu/programok

-Fejes Anna-

[2019.09.05.]