Virágot Algenonnak beszámolóval köszöntjük a Szociális Munka Napjának minden ünnepeltjét!
Vannak előadások, melyek mély nyomot hagynak bennünk és szinte mindegy, hogy remekművek vagy nem. Attól válnak kiemelkedővé, hogy a saját életünkből nagyon erős és jelentős élményt, felismerést, asszociációt, traumát ébresztenek fel. Mondhatni „betalálnak”. Olyanok, mintha személyesen minket akarnának megszólítani. Valami felsőbb hatalom éppen akkor, ott és úgy sodorja az utunkba. Ez a beszámoló garantáltan nem objektív, és önvallomástól sem mentes. A végén azt is elmondom miért.
Charlie Gordon értelmi fogyatékos. Minden megpróbáltatás ellenére, melyet az élettől már gyermekként megkapott, nyíltszívű, érdeklődő, szorgalmas és emberséges. Van humora és vágyai. Vágyódik arra, hogy okos legyen, vágyódik az őszinte szeretetre, az önállóságra.
Remek alanya egy kísérletnek, melyben egerek után, Algernon-a kis fehér egér után, dr. Strauss egy emberen is kipróbálhatja azt a műtéti eljárást, melynek következtében robbanásszerűen megnő az intelligencia hányados. Charlie műtétje sikerül, tanúi lehetünk annak, ahogyan a fiú tudata kinyílik, az élete megváltozik, feléled benne a szerelem, és egy pillanatra átéli a boldogságot. A tudás azonban új felismeréseket hoz, mégpedig, hogy egyáltalán nem tudhatunk mindent. A tudás már megkülönbözteti a humort és a gúnyt. A tudás megérti az összetett bonyolult érzéseket, amik annyira fájnak. A felnyíló elmével rossz emlékek is életre kelnek.
Ahogyan Algernon, úgy Charlie története sem lesz happy end.
Daniel Keyes regénye alapján David Rogers szövegíró és Charles Strouse zeneszerző írta a musical változatot. Eredetileg nagyzenekarra készült a zene, de az intim történethez képest a nagyzenekar diszharmóniában állt. A Raktárszínház meghitt légkörében Kovács Adrián dirigálja a hat tagból álló zenekart és az sem ritka, hogy egy-egy dal, vagy részlet csupán Adrián zongorakíséretében szólal meg. Az Operettszínházi előadásban kiegyensúlyozott arányát kapjuk a prózának és a muzsikának. A zenei anyag kifejezi a szereplők jellemvonásait, valamit a történet építkezését. Megjelenik benne a gyermekdalocska egyszerűsége, a dallamos rock, a virtuóz szteppet bíró ritmusos broadway hangulat, a lírai és drámai dalok.
Szokatlan vállalása volt a bemutató 2015-ben az Operettszínháznak, nagyon érzékeny a téma, a feldolgozásba pedig igazán humoros elemek is kerültek, de azt hiszem Somogyi Szilárd rendezése megtalálta azt a keskeny pallót, ami ezt a történetet szépen, emberségesen vezeti át ezen a helyen a nézőkhöz. A rendezésre jellemző a tisztaság, nincsenek túlbonyolítva a jelenetek, azt hiszem, puritánnak mondhatom. Díszletek- Gyarmathy Ágnes, és jelmezek –Füzér Anni, tekintetében is igaz ez. Nagyon jó ötletnek tartom a labirintus emberhez igazított méretét, amely betölti szinte az egész játékteret. Ezzel Charlie problémája univerzálissá válik. Elmossa a határokat sérült és sérült, sérült és ép között.
Amikor leereszkedik a díszlet, abban a pillanatban már saját életemre asszociáltam belőle. Hogy én milyen keretek és szabályok között mozoghatok, én milyen versenyt futok nap, mint nap az idővel, én mire vagyok képes a saját feladat rendszeremben. Ettől Chalie és köztem gyakorlatilag meg is szűnt minden különbség.
A sztori műtét része egy vízió, fikció, a „mi lenne ha” feszegetése, de Charlie története nem az. Mondhatni a példája tipikus.
Egy pillanatra tágítsuk is ki, szakadjunk el az ő konkrét személyétől és BNO (betegségek nemzetközi osztályozása) besorolásától. Ma Magyarországon 400-500 ezer fő között van azoknak az embereknek a száma, akik valamilyen fogyatékossággal élnek. (Tágra szabtam a határt, mert a szám annak megfelelően változik, miként a jogszabályt módosítják.) A mindennapi tevékenységek elvégzésében manapság Magyarországon, egészségi probléma miatt magukat korlátozottnak érzők száma, közel 1,5 millió. (Forrás: KSH - Mikrocenzus 2016, A fogyatékos és az egészségi ok miatt korlátozott népesség jellemzői)
Miért húztam be ide ezeket a hatalmas számokat? Mert ők azok az emberek, akiknek egyedül nem megy. Ők azok a „Charliek”, akiket valamiben segíteni, bátorítani, támogatni kell. Ők azok, akik vágynak az önállóságra, az őszinte érdeklődésre, a szeretetre, az emberségre. Ki-ki a maga módján.
Közelítsünk úja főhősünkhöz. Egyáltalán nem ritka, hogy a fogyatékkal született kisbabát haza sem viszik a szülők a kórházból. Vagy haza viszik, de az extra gondozási, nevelési, ápolási terhek miatt megromlik a házasság, a szülők szétválnak, egy szülőre maradnak a feladatok. Gyakori, hogy elláthatatlan teher lesz a gyermek, és állami gondoskodásba „nevelésbe” kerül.
Vagy nem teher, de kénytelen az ember odaadni egy intézménybe, amelyből csak egy van az országban. Azzal a vággyal adja oda, hogy legalább lábra álljon, megtanuljon menni az a gyerek, vagy fehér bottal közlekedni, vagy jelelni, mert ha azt tudja, később jobb minőségben élhet. Közben pedig beledöglik minden szereplő, pénteken dalolva viszi haza, vasárnap sírva viszi vissza a gyereket, ő otthon sír minden éjjel, a gyerek pedig az intézményben.
A mi Charlienk sem járt jobban, de jött ez a kísérlet, és egy soha vissza nem térő lehetőséget kapott.
Petrányi Judit és Galambos Attila szövegei olyan szépen megfacsarják a lelket, azét is, aki sohasem járt még Charlie Gordon világában, és azét is, aki belélegezte már a gyermekotthonok, egészségügyi otthonok, szociális otthonok hálótermeinek levegőjét.
Charlie szerepében Kerényi Miklós Máténak lehetősége van kimozdulni a harsány táncos komikus szerepkörből. Máté pedig ragyogóan, óriási ívet épít Charlinak. A fiú mentális állomásait képről képre festi le, és az elme fejlődésével együtt színesíti, bonyolítja Chalrie lelkét is. Ebben a darabban is megmutathatja hatalmas énekhangját, és virtuóz sztepptánc tudását.
A legfájóbb pillanat nem az, amikor megtudja, hogy a képletben hiba volt és nincs tovább. A legfájdalmasabb, mikor eszével és szívével felfogja és feldolgozza az anyjával való kapcsolatát, és Alise-vel való szerelmének végességét.
Öröm látni a boldog, okos szerelmes fiatalt, úgy érezzük a darabban ezen a ponton, megérte belevágni a műtétbe, akkor is, ha nem tudhattuk biztosan a műtét végkimenetelét.
Ezzel a mondatommal lehet, hogy sokan vitatkoznának, és azt mondanák, hogy fogadd el olyannak azt a gyereket, amilyen. Igazuk van, fogadd el, és szeresd! Nem kell több.
Azt gondolom, a szülő nem akar mást, minthogy a gyereke megélje a boldogságot, az élet szépségét, az értelmes élet örömét. Ha szülőként ezt látom, dehogy vágyom műtétekre, és itt ki is tágíthatnánk a műtétek körét, olyanokra, mint az ép mozgás-, a látás-, a nyelés-, a lélegzés- a görcsök nélküli élet-, az ép bőr visszanyerése és még számtalan lehetőség. Persze a műtéti kockázat pont úgy, mint dr. Straussnál, megmaradna. Vajon hány otthonápoló szülő mondaná azt, ha bizonytalan is a vége, mi belevágunk. Egészségügyi gyermekotthonok, szociális otthonok lakói, akik ha csak rövid időre is, kiszabadulhatnának saját sorsuk fogságából.
Dr. Strauss a tudomány embere, az ő jellemfejlődése nem jelentős a darab során. Elhivatottan hiszi, hogy a tudománynak mennie kell előre, akkor is, ha ez még áldozatokkal jár, de majd egyszer... Szabó P. Szilveszter alakításában Strauss nem ellenszenves nekem, csak tudós, eltökélt. Van egy jelenet, mikor karjában tartja Chariet, ez az ember jó, igen, van benne becsvágy, de mi láttuk a boldog fiatalt is, aki azt érezte, hogy megérte.
Szendy Szilvi alakítja Alicet, tisztasága, vívódása ránk is átragad. Szilvinek csak önmagára van szüksége a szerepben, saját lényére. Játéka tiszta és megindító. A művésznő ismert társadalmi szerepvállalásáról, pontosan tudja, mit él át Charlie, Alice, Mrs. Donner, Rose Gordon.
Kékkovács Mara játéka sokkolóan, megrázóan hiteles, mondom ezt több évtizedes gyermekvédelmi tapasztalattal a hátam mögött. Rose Gordont nem kell szeretnünk, de felfoghatjuk a történetét, Kékkovács Mara játéka felfesti elénk azt a sorsot, amin Rose végig megy, ahogyan kiilleszkedik a társadalmi elvárások rendszeréből.
Szép, drámai alakítást láttunk Német Attilától, Nádasi Veronikától, Gömöri András Mátétól, Auksz Évától, Pálfalvy Attilától, Visnyei Mátétól.
Az Operettszínház Musical Együttese jelenítette meg a helyszíneket, a környezetet, az eseményeket rengeteg karakter bőrébe bújva. A darab koreográfusa Szakál Attila és Lénárt Gábor.
A műtét jól sikerült, a beteget elveszítettük. Az előadás végén pedig maradt a csend, amibe olyan nehéz beletapsolni, pedig a gratuláció jár.
Charlie Gordon személyes jó ismerősöm, hosszú évek óta vagyunk egymás életének részesei. A sztoriját élesben, jogszabályok, határidők, felelősök, részfeladatok hálójában kell megoldanom, és amikor már nagyon fájt a valóság, színházba mentem.
Olyan könnyen aggatunk címkéket F70, SNI, BTM - és még számtalan - a gyerekekre, emberekre. A szakemberek ezek nélkül a címkék nélkül valószínűleg segíteni sem tudnának, de a hétköznapokban nem kell címke, kell a segítő teste fáradtsága, az őszinte kérdése, egy kedves szava, odafordulása.
Az országban pedig rengeteg ember van, aki ezt a feladatot ellátja, kissé megfáradva, kiégve, megtörve, de egy ünnepnaptól, egy sikerélménytől, eredménytől, egy mosolytól újra fellelkesedve dolgozik, segít, szeret.
Isten éltesse a szociális ágazat dolgozóit, a segítő embereket!
Jagri Ágnes
Fotó: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház
Hírek
