„Á, ő, izé, egyáltalán és miegymás …” – Mágnás Miska a Vígszínházban
A Mágnás Miska, Szirmai Albert - Bakonyi Károly - Gábor Andor 1916-os nagyoperettje, gyakorlatilag keletkezése óta folyamatosan színpadon van. Több filmfeldolgozás készült belőle, és a videómegosztó oldalak is jó néhány színpadi változatot tartalmaznak. Jelenleg is az ország több vidéki nagyvárosában van repertoáron. Azt hiszem, mindenki megtalálhatja a kedvenc verzióját a különböző rendezések kínálatából.
2019. október 26-án a Vígszínház is bemutatta az Eszenyi Enikő és Vörös Róbert által újragondolt változatot.
Ha egy színház azzal az önvallomással kezdi ajánlóját, hogy húsz éve nem mutatott be operettet, akkor lehet arra számítani, hogy nem klasszikusan kiművelt énekhangokat fogunk hallani a színpadról. Ha az is kiderül az önvallomásból, hogy az 1916-os szöveg, jelentős „karcolgatáson” esett át, akkor már biztosak lehetünk abban, hogy egészen újszerű, fiatalos, friss, modern feldolgozását kapjuk a Mágnás Miskának.
Eszenyi Enikő rendezésében a végeredmény rendkívül egyedi, és nagyon-nagyon szórakoztató lett. Én azt gondolom, ha van egyáltalán az operettnek olyan feldolgozása, ami közel hozhatja a műfajt a fiatalabb korosztályhoz, akkor ez az. Az lenne az igazi, ha a nagyszülők az unokákkal néznék meg az előadást, és a szünetben a nagymama elmagyarázná az unokának, mit is jelent „eccájgot pucoválni”, az unoka pedig elmagyarázná, miért fontos ott lenni az instagramon.
Hatalmas stábot toborzott össze Eszenyi Enikő a nagyformátumú produkcióhoz, harminchatan idézik fel a színpadi forgatagot a tánckarban és az énekkarban. Negyvenkét zenész ül a klasszikusan kialakított zenekari árokban, köztük jó páran vendégmuzsikusok.
Nem kis munkát végezhetett Rácz Márton zenei vezető, mire a nagyoperett minden szólama gazdára talált, és megszólalt a nyitány. Az ismerős dallamokat hallgatva, még nem tudhatja az ember, mire számíthat. Az előadás karmesterei még Mester Dávid és Kovács Adrián.
Az első fricska abban a pillanatban megjön, amikor felmegy a függöny. Eszenyi Enikő a színpadképben is megtartja az operett műfaj kötelező elemeit, de ezeket nagyon kedvesen, kritikusan, megindító iróniával tárja elénk.
A még épülő, vadászati világkiállítás ponyvával eltakart pavilonjának építési területén találjuk magunkat. Az operettek elengedhetetlen díszlete a büszkén ívelő lépcső, jelen esetben egy pallókból ácsolt építési rámpa, a díszes italos asztalka, itt a helyén egy nyomós kút áll, a kényelmes fotelek, jelen esetben beépítésre váró vécécsészék. Az előadás díszletei Antal Csaba nevéhez kötődnek.
Megszámlálhatatlan ötlet van a színpadon.
Ez vonatkozik Pusztai Judit jelmezeire is. Uralkodó szín az arany, jellemzően a régi és az új stílus egybeolvadását tapasztalhatjuk. A jelmezek pontosan meghatározzák a szereplők társadalmi rangját, anyagi gazdagságának fokát. Szellemi szegénységüket, korlátoltságukat viszont ragyogásukkal, harsányságukkal fedik el, megmutatják a felszínességet, az üres csillogást is.
Csontos Balázs fényei szolgálják ki a hagyomány és a modern közötti kettősséget. Nincs könnyű helyzetben, hiszen meg kell mutatnia a nappalt az estét az éjszakai partit, a hajnalt és a másnapot is, a színpadnak minden pontját bevilágítva.
A darab koreográfusa Kováts Gergely Csanád. A mozgásforma melyet színpadra álmodott, ötvözi a mai diszkó tánc mozdulatokat, a hipp-hoppot, a csárdással és a klasszikus mozdulatokkal, bőven beleszőve karikatúraszerű elemeket is. A kötelező operettes elem, a primadonna magasba emelése nála is megjelenik, csak éppen egy munkalapon röpítik magasba Rollát. A szubrett és táncoskomikus kötelező virtuóz, akrobatikus tánca jelen van, klasszikus figurák is megjelennek benne, és egy modern átpördítés is.
Eszenyi Enikő Vörös Róberttel dolgozott a szövegen, ő a darab dramaturgja. Rendkívüli módon élveztem a szöveget. Ezer pici ötlet, játék, virtuozitás és humor van benne. Imádtam, ahogyan az idegen- és jövevényszavakat keverik bele, jól szórakoztam az alliteráló kifejezésekkel. Azt kell mondanom, hogy az én ízlésemnek megfelelően találták el a szöveg modernizálását, a kritikus szemlélet akkori (1916-os) és mai párhuzamait. Egy példát azért kiemelek. Marcsa mobilt adott Miskának ajándékba. Nem tudja, hogyan működik, meg azt sem hogy a gané lapátoláshoz minek is kellene mobil, de azt adott. Mégpedig azért, mert ma talán nem is számít embernek, akinek nincs mobilja. Az az érték. Státusz szimbólum. Mutasd a mobilod, és megmondom ki vagy elv érvényesül. Marcsa pedig igenis valakinek látja az ő Miskáját. Vagy az instagram kérdése, számít ma valakinek az a fiatal - létezik egyáltalán - aki nincs fent az instán?
Nem fogom lelőni az előadás összes poénját. Talán a 10. perctől éreztem azt az előadáson, hogy a Mágnás Miska szövegét, ma nem lehet máshogyan megfogalmazni, csak úgy, ahogyan azt Eszenyi Enikő és Vörös Róbert tette. Egy pillanatra sem veszítjük el az eredeti dramaturgiát, mégis mintha egy 2019-es (magyar-magyar) fordítását olvasnánk újra, az akkori szavak, megnevezések mai korunkra jellemző megfelelőjükkel helyettesítve.
Talán éppen ezért, a rendezést sem tudom elképzelni már másképp. Nem éreztem kontrasztot a zene és a szöveg, a zene és a mozgás, a zene és a jelenetek között. Szerves egységet éltem meg.
Azért a Mágnás Miska nem az a tipikus operett. Egyrészt sokkal nyíltabb és konkrétabb benne a társadalomkritika, mint általában. Az operett kötelező karakterei a primadonna, a bonviván, a szubrett és a táncoskomikus megvannak, de a címszerepet általában a primadonna vagy a bonviván kapja. A táncoskomikus nemigen szokott lovászfiú lenni, inkább egy előkelő barát. Ha ilyen formán nézzük, a Mágnás Miska szinte kiált a modernizálás után.
Briliáns jelenetei az előadásnak, ahogyan Miska gróffá válik, és szintén, amikor Marcsából grófnő lesz.
A második felvonásban az élménybirtok közönségnek szánt részében járunk. Aranyból van a pavilon is. Jó magyar szokás szerint, a megnyitón a díszbeszéd előtti pillanatban még hegesztik a talapzatot. A rendezés ilyen ötleteitől, fricskáitól annyira valóságosnak, és hitelesnek, mainak éreztem a sztorit.
Helye van a trambulinnak a színpadon. Miska eufóriáját szárnyalását jelképezi számomra, mikor bekerül az úri társaságba a finom kanapék és necces harisnyák közé. Népszerű figura lesz belőle, aki beszabadul minden jóba. Olyan fájdalmasan, szépen, szerényen mondja, hogy innen már nem lehet visszamenni az udvarba lapátolni, mert azt a finom élet után már nem lehet elviselni. Megkísérti őt a jó sorsa, aminek nem tud ellenállni. Átérezzük Miska dilemmáját, közben pedig majd megszakad a szívünk Marcsa után.
Rengeteg asszociáció indult el bennem a darab során. Például a habparti kapcsán. Ahol hab van, ott víz is van, a habos víz pedig nemcsak a koszt mossa le az emberről, hanem a szagokat is eltünteti, elmossa a társadalmi különbségeket, beugrik a „sötétben minden macska fekete” közhely igazsága. A végén pedig ott áll mindenki ruhátlanul, kiszolgáltatottan, megfürödve, egyenlően.
Vagy a hatalmas kakas jelenléte a színpadon. Nekem az első gondolatom a baromfiudvar, (Uram, bocsáss meg!) a trágyadomb volt. A „nagy az Isten állatkertje” érzet. El ne feledjük, ott is akad „gyémánt fél krajcár”.
Elgondolkodtam a kukoricatáblán. Vajon miért gázolnak keresztül rajta állandóan az urak, amikor mehetnének az úton is.
Azt hiszem, az előadás minden elemének, kellékének szán Eszenyi Enikő valamilyen funkciót. Én örömmel gondolkodtam ezeken, és közben hangosan kacagtam. Semmit nem éreztem öncélúnak, bár első nézésre, de talán sokadikra sem lehet megfejteni minden ötletet a színpadon. Nagyon pörgős, lendületes, a mai tempónak megfelelő előadást láttam.
Ez a pörgés és lendület biztosan köszönhető Rácz Márton dirigálásának, és talán annak a fiatalos csapatnak, akiket Enikő színpadra állított.
Jó játékot láttam Gyöngyösi Zoltántól, Dengyel Ivántól, Reider Pétertől, Kurely Lászlótól, Márkus Lucától, Rudolf Szonjától, Dino Benjamintől.
Hirtling István, Bandor Éva, Márton András, Hullan Zsuzsa nagy tapasztalattal, magabiztosan, pontosan, szórakoztatóan formálta meg karakterét.
Eszenyi Enikő szerintem még a látszatát is elkerülte, hogy Técsey és Récsey grófokról a két Latabárra asszociáljunk. Horváth Szabolcs és Orosz Ákos nagyon vicces, ironikus figurává formálódtak, vidám pillanatokat szerezve a közönségnek. Alakjuk erősen karikatúrisztikus, lubickoltak a játék során.
Ertl Zsombor egyetemi hallgató testesíti meg Baracs Ivánt, a bonvivánt. Számomra (fiús anya vagyok) teljesen hiteles szerepében. Szép az orgánuma, jó a kiállása. Az utolsó mondatáig elhiszem neki „A nő szívét ki ismeri” nótát, elhiszem neki a szerelmet, a finom, kis ügyetlen helyezkedést a kislány mellett, elhiszem a benne tomboló igazságérzetet, hevületet.
A primadonna Rolla, Dobó Enikő. Szép szopránja valóban kiragyog az énekhangok közül. A mai lány, akiből még bármi lehet, akinek jó a szíve és jól választ. Lobog benne a szülei elleni lázadás. Ő az, akiben benne él, a fiatalok gondolkodó, kritizáló liberalizmusa. Enikő jó választás volt a szerepre, szép párt alkotnak Zsomborral.
„Kútágasra szállott a sas” nótájába egész lelkét beletette Szilágyi Csenge. Ő is olyan színésznő, aki a legnagyobb bolondozás közben is magában hordoz egy keserű szálat. Ettől minden jelenete szívszaggató lesz, bármelyik pillanatában sírásra facsarja a néző szemét. Mészáros Ági tudta ezt az 1949-es filmadaptációban, bár Eszenyi Enikő rendezése elkerülte az áthallásokat. Ez a Marcsa nem olyan, mint a filmben, sokkal bonyolultabb karakter. Nagy mókamester, fifikás, józaneszű, praktikus, tiszta parasztlány, és hosszasan boncolgathatnánk még jellemét. Egy biztos Szilágyi Csenge ragyogóan megfelelt feladatának.
Ahogyan ragyogóan megfelelt ifj. Vidnyánszky Attila is. Lehengerlő pillanatokat köszönhetünk neki. Minden belépőjével mellbe vágja a közönséget, kisugárzása erős érzéseket ébreszt. Lehet belé szerelmesnek lenni, szeretni, nem szeretni, de egy dologgal nem lehet vitatkozni. Természetes közege, mondhatni lételeme a színpad, mint halnak a víz. Attila ebben a szerepben is brillírozott. Nagy tisztelet Eszenyi Enikőnek, hogy ez a Miska nem durva, még játékból sem emel kezet Marcsára, bár az feszíti a húrt, legrosszabb esetben is egy szóda fröccsöt kaphat. Én azt kívánom minden szerelmes lánynak, kapjon egyszer az életben egy olyan csókot a kedvesétől, amilyet Miska nyom Marcsája ajkára a szerelem beteljesülésének pillanatában.
Én vagyok a tökéletes néző, ezt a megjegyzést kaptam egyszer, talán némi kritikai felhanggal. Tökéletes nem vagyok, de minden előadásra úgy ülök be, hogy a rendező szándékára gondolatára vagyok kíváncsi és hagyom, hogy hatással legyenek rám a színpadon látottak. Nem én rendezem az előadást, nincsenek elvárásaim, egyszerűen nyitott vagyok, és a látottak alapján szárnyukra engedem a saját gondolataimat.
Eszenyi Enikő rendezésén nagyon jól szórakoztam, gazdag előadás volt, sokat nevettem, beleéltem magam a szerelembe, sőt szerelembe estem. Az igazság rengeteg árnyalatát láttam, sok gondolatom ébredt. Ezért mentem színházba.
Hírek
